Kiadó: Metal Blade Records
Weboldal: www.theoceancollective.com
Kiadás éve: 2007
Stílus: Atmospheric Sludge Metal
Vannak együttesek, akiknek zenéjéről nehéz úgy írnom, hogy az épp aktuális művet csak kevésszer – vagy legalábbis az ember úgy érzi, hogy nem elégszer – hallgattam meg. A The Ocean legutóbbi albuma kapcsán pont ez az érzés fogott el, és minél többször próbálom befogadni újabb és újabb részletek után kutatva, egyre inkább erősödik bennem az a vélemény, hogy ilyen kevés idő után nem tudok olyan mélyen, behatóan írni az albumról, mint amilyet megérdemelne a csapat zene iránti elkötelezettsége és alázata. Ráadásul a kiadó is megtréfált a promóciós anyaggal, hiszen a „csomag” a két CD-s anyagból csak a másodikat tartalmazza. Ez inkább mézesmadzag volt számomra, semmint egy teljes betekintési lehetőség a műbe, amit sikeresen húztak el az orrom előtt, hiszen addig nem nyughattam, amíg bele nem hallgathattam az első részébe is az albumnak. Ugyan kárpótoltak azzal, hogy a CD-re rengeteg hasznos és érdekes információt raktak az albummal és hatásaival kapcsolatban, valamint a részletes biográfia is sokat segít, de felhívták a figyelmemet, hogy az album csupán a gyönyörű booklettel, a szövegekkel és a zenével együtt ad ki egy egészet, ráadásul konceptalbum lévén a két CD együtt hallgatandó. Nos kezdetben ebből a 4 kritériumból csak egy fél állt rendelkezésre, de miután sikerült meghallgatnom az első részét is az anyagnak, már plasztikusabb képet kaphattam a The Ocean jelenlegi zenei világáról.
Az album az első – vagy inkább nulladik – földtörténeti kort, a prekambriumot kívánja megjeleníteni zenéjében úgy, hogy a prekambrium három eonját két külön hangzóanyagon szerepeltetik. Az elsőn a hadaikum és az archaikum ősereje szerepel, míg a proterozoikumhoz kapcsolható folyamatos megnyugvást a második CD-n követhetjük nyomon. Ezen belül az album úgy lett tagolva, hogy minden egyes tétel az adott kor legkisebb időegységének nevét kapta, illetve azt kívánta megzenésíteni, így a hadaikumban magát az eont, az archaikumban az időket, míg a proterozoikumban az időszakok zenei tolmácsolását hallhatjuk egy-egy számban. (Ugyan a Proterozoic CD-n az idők is meg vannak jelölve tagolásként, ám ezek nem valódi elkülönítések.). Mint látható, már a szerkesztés is elég érdekes, ráadásul mindehhez olyan dalszövegek párosulnak, melyeknek legfőbb hatásaként az első szürrealista könyvet, a Lautréamont által írt „Maldodor énekei”-t (Le Chants de Maldodor) jelölik meg. Természetesen ezzel különösen felkeltették érdeklődésemet – már Mike Patton hasonló témájú munkája is tetszett -, és ezért külön bántam, hogy a promóciós anyaghoz ezeket nem mellékelték, így csak a fülemre hagyatkozhattam. Állítólag a booklet is külön alátámasztja ezeknek a koroknak a különböző hangulatát, de én csak a borítót kaptam meg sajnos, ami szintén szép, de keveset mutat. (A CD külcsínéért egyébként az a Martin Kvamme felelt, aki Mike Patton különböző projectjeinek is készíti a terveket, illetve aki az ezt megelőző Aeloian album borítóját is készítette.)
Mint a fentiekből is kiderül, nem éppen könnyed dologgal állunk szemben, hanem egy rendkívül rétegzett, komplex és nehezen emészthető zenével, amely valahogy mégis első hallgatásra megragad az emberben, valahogy azonnal magával rántja, és egyszerűen élvezettel hallgatja ezt a másfél órás (!) monolitot. Természetesen nem mindenkinek tetszhet mind a két része az anyagnak – én például a Proterozoicot erősebbnek érzem – de ha nem csupán csak hallgatni akarjuk nyugtató vagy éppen felkavaró háttérzeneként – aminek szintén kiváló -, akkor az egész megértéséhez, és átéléséhez szükség van ugyanúgy a 22 perces gyors tempójú döngölésre, mint a kiforrott, több mint egy órás atmoszférikus elkalandozásra. Már mindjárt a Hadean egy amolyan post-thrashcore-os döngölés, egy lüktető tétel, amely nem mellőzi a ritmustöréseket, olyan, amilyen simán ráfért volna mondjuk a Meshuggah Chasosphere lemezére. Az asszociáció nyilvánvaló, hiszen ez a kor volt a föld születése és egyben legmozgalmasabb időszaka, folyamatos átalakulások, volt, hogy az egész felszín egy hömpölygő lávamassza volt. Remek zenei megvalósítás! Az ezt követő korokon inkább a modern dallamos thrash hatásait véltem felfedezni, de ezek tényleg csupán hatások, a zenekar az egyedi ízből és a jó értelemben vett, valódi bekategorizálhatatlanságból egy pillanatra sem enged. Ebből a részből két számot emelnék ki, a Paleoarcheant és a Neoarcheant. Előbbi egy afféle melodeath/thrash hatású nóta, meglehetősen érdekes vokáltémával a refrénnél, amely egyből megragad az emberben, míg utóbbi a legjobban összerakott tétel, igazi koncertnóta, amely egy telitalálat progresszív rockos témával nyit, majd egy könyörtelen, thrash/deathcore számba csap át (nehéz ennyiféle stílus fúziójánál megtalálni az optimális leírást).
Igazából ez volt az első olyan tétel, amelyet maximális pontra értékelnék, és szerencsére ezt a színvonalat követi a proterozoikus kor is, igaz, valóban csak igényességben, hiszen a Siderian felcsendülésekor az az érzése az embernek, hogy egy teljesen másik együttes zenei világába csöppent. A kissé melankolikus, de tökéletes felvezetés fő témájával kezdődik a Ryacian is, ami egyértelműen az album fénypontja, sőt, talán kiemelkedik minden olyan dal közül, amit az utóbbi időben hallottam a hasonló együttesektől. Félelmetes atmoszféra és súly lengi körül az egész dalt, ráadásul végig érződik a fent említett melankólia is, éppen ezért nem éppen vidám napokra ajánlott hallgatnivaló. Az ezt követő számokra sem lehet panasz, hiszen a színvonal nem esik egy pillanatra sem, ám kiemelni nehezen tudnék bármit is, mert akárhányszor egyre mélyebbre próbálom beásni magam az albumba, mindig azon kapom magam, hogy egyáltalán nem tudom objektívan, analitikusan szemlélni a zenét, egyszerűen csak élvezem hallgatni. Azért így is ki tudnék emelni egy-egy momentumot, mint például a Statherian nyugodt, kicsit indie-s beütésű, hangulatilag a The Evpatoria Reportot eszembe juttató, nyugtató zenéje, a Stenian szomorkás hangulata, vagy a lezáró Cryogenian zongoratémája, de ezen kívül is eszembe jut sok apró részlet, amely semmit nem ér az egész meghallgatása nélkül.
Az ezen a korongon helyet kapott számokra egyébként ez az említett lágy hangulat és nyugodtság végig igaz, még akkor is, ha néha egy-két gyorsabb tempóváltással díszítenek is egy-egy dalt. De ez természetes, hiszen az előidő volt az a földtörténeti kor, amikor már a kéregmozgások leálltak, kialakult az első szuperkontinens, a Rodinia, létrejöttek az első sejtmaggal rendelkező élőlények, és egy kis anakronisztikus képzavarral élve az egész Föld békés virágzásnak indult. A téma feldolgozásakor azonban megkerülhetetlen a pozitív érzés belecsempészése a zenébe, amelyet a csapat nem kerül meg, így a fent említett, a stílust egyébként sem igazán jól leíró „sludge” megjelölés talán még kevéssé tűnik hitelesnek, igaz, talán még mindig ebből az irányból lehet leginkább megközelíteni a The Ocean zenéjét. Külön erénye az együttesnek, hogy ezek a stílushatások mindig a megfelelő helyen szerepelnek, nem akarnak csak azért eklektikusan mindenféle irányt összemosni, hogy a szürreális dalszövegekhez passzoljon, így ugyan szerepelhet thrash, doom, indie, klasszikus zene, southern rock, de szépen egymás mellett, vagy nagyon finoman, veretesen ötvözve. Az viszont egyáltalán nem mondható, hogy minden téma újszerű és sosem hallott, de valahogy mindig meg tudják oldani, hogy egy igazán egyszerű alapra (például a Statherian című számban) egy olyan díszítést varázsoljanak, amivel egy teljesen egyedi ízt kölcsönöznek a dalnak, és ami után egyáltalán nincs az embernek a „hallottam már”-érzése.
A zenészek teljesítményét nem érdemes hosszan ecsetelni, köztudott, hogy az együttesnek nincs állandó felállása – magukat is sokszor hívják úgy, hogy The Ocean Collective -, egyszerűen mindig a zenéhez keresik a megfelelő embert és nem fordítva. Így hívták többek közt Caleb Scofieldet a Cave Inből, Nate Newtont a Converge-ből, valamint a berlini filharmonikusokat is, de rajtuk kívül még szép számmal szerepelnek nagyobb nevek. Ez nagyon érződik az album egészén, hiszen még a profi munkák közül is kiemelkedik, egyszerűen nem lehet ilyen téren belekötni az albumba. Nekem a hangzás volt az, ami nem tűnt erősnek, bár az is korrekt, kicsit a gitárok szerintem picit tompán szólnak, ami jó is és rossz is. Jó azért, mert így nem zökkent ki a hangulatból egy-egy erősebb téma megdörrenése, ugyanakkor a súlyosabb témák talán szólalhatnának meg picit jobban is, igaz, olyan jól eltalált témák, hogy egy teljesen száraz hangzással is megborzongatnának, de végülis így is teljesen megfelelő.
Várakozásaimon felül teljesített a The Ocean. Nem mondom, hogy ismét, mert most volt alkalmam megismerni a csapatot, de az biztos, hogy pótolom a velük kapcsolatos hiányosságaimat. Annyi pozitívat hallottam az utóbbi időben erről a kollektíváról, hogy egyféle fenntartással közeledtem a Precambrianhoz, de már a Siderian első hangjai (a promoter által küldött második CD-vel kezdtem a hallgatást) meggyőztek, és teljesen a szívembe lopta magát a csapat. Nem is áll messze a tökéletestől ez az album, de nagyon nehéz másfél órányi maximális színvonalú és igényességű anyagot összehozni. Az én meglátásom szerint az első CD az a „hajszál”, ami elválasztja őket a maximális ponttól, de így utólag is elmondhatom, hogy a Precambrian 2007 legjobb lemezei közt előkelő helyet foglal el!
SAMPLE:
MySpace link
Tracklist:
DISC 1 – Hadean/Archaean
1. Hadean
2. Eoarchaean
3. Paleoarchaean
4. Mesoarchaean
5. Neoarchaean
DISC 2 – Proterozoic
1. Siderian
2. Rhyacian
3. Orosirian
4. Statherian
5. Calymmian
6. Ectasian
7. Stenian
8. Tonian
9. Cryogenian