THE PROJECT HATE MCMXCIX – Bleeding The New Apocalypse (Cum Victriciis In Manibus Armis)

Kiadó: Season of Mist

Weboldal: www.theprojecthate.net

Kiadás éve: 2011

Stílus: Industrial Death Metal

Brief Sum: As a fan of this band, this album was one of the biggest questions of this year. I think that since they started to play with a real drummer, the band’s new path weren’t as good as I expected. In Hora Mortis Nostrae was a good album though, but the absolutely forgettable The Lustrate Process was one of the biggest letdown of 2009 for me, and I still think that that’s the weakest album of The Project Hate. After this disappointment, I didn’t expect too much of Bleeding The New Apocalypse, but when I heard that they recruited Tobias Gustafsson, the Vomitory drummer, I started to get excited. But he wasn’t the only new member, sadly, Jo, the female vocalist also left the band, so they had to replace her. The new singer is a Portuguese lady Ruby Roque, who has a different vocal style (but with the same quality), it’s more energetic, strong and robust and if it needs to be then it’s agressive, but less diverse. I thought that it would be a problem, but apparently, it isn’t. That’s because the soundscape of the band also changed a bit, now its atmosphere is much darker, rather than heavy, they use much more electronical parts, almost as much as they did on Armageddon March Eternal which is a good point. The sound and the production is perfect in every aspect, the two new members were a great choice. All in all, they made me a fan again with this full-length, they managed to write great songs again, and finally they released a really good industrial death metal album with live drummer. Very strong release, highly recommended!

2009 óta eltelt 2 év, így várható volt, hogy az egyik kedvenc innovatív svéd csapatom, a The Project Hate MCMXCIX (vagy röviden csak The Project Hate) új albumot fog kiadni, legalábbis az ő eddigi munkatempójuk miatt volt okom reménykedni, hogy idén sem hagynak cserben, és egy jó kis indusztriális, női énekkel megtámogatott lemezzel kedveskednek nekem, és a rajongóiknak. Különösen azért, mert én még mindig szkeptikus vagyok a zenekar új korszakát illetően (értsd ezalatt azokat az albumokat, amin dobgép helyett már élő dobos szerepel), és a legutolsó album, a The Lustrate Process sajnos csak még inkább erősítette bennem a kételyeket a csapat zenei világának irányával kapcsolatban.

Az új lemez értékelésénél sem tudom nem figyelembe venni a csapat eddigi fejlődéstörténetét, így kénytelen vagyok egy pár szóban kitérni erre is. A korai lemezeken egy egyértelműen fejlődő formációt hallhatunk, amely innovatív, egyedi zenét játszott, a súlyos death metalt keverte az elektronikával és indusztriális elemekkel, a második lemeztől kezdve pedig a tiszta női ének is fontos szerepet kapott. Ezek tökéletes egyvelegét írták meg a 2005-ös Armageddon March Eternal albumon, amely a mai napig az egyik kedvenc industrial death metal albumom. Az a lemez egyszerre volt lendületes, szép, kemény, már-már az avantgarde hatását súrolta a súlyos death metal riffek keverése a gótikus elemekkel vagy éppen egy-egy indusztriális résszel. A dobgépnek szinte minden előnyét (sebesség, valamint ez esetben az ipari hangzás) kihasználták, és minden dal maradandóra sikeredett, ezért gondoltam úgy – sok rajongóval együtt -, hogy az élő dobos felkérésének bejelentése áldás lesz a zenekar szempontjából. Ezt azóta sokan sokféleképpen látják azóta, és való igaz, hogy az In Hora Mortis Nostrae-n még mindig nagyon súlyos és sötét dalok voltak találhatóak, de a lendület és a keménység, valamint az ipari részek mennyiségének csökkentése egy olyan irányt vetített előre, ami aggodalommal töltött el, sőt, én már azt a lemezt sem tudtam úgy szeretni, mint az azt megelőzőt, bár különösebb gondom nem volt vele. Az azt követő The Lustrate Processen viszont már több gyermekbetegség is előjött (gondoljunk itt például a gyanús blastbeat-hangzásra), és a dalok sem voltak különösen meggyőzőek, bár mindenképp biztató volt, hogy egy sebességgel feljebb akartak kapcsolni. Az a lemez annak ellenére, hogy nem volt különösebb bajom vele, teljesen elment mellettem, inkább egy profi ujjgyakorlatnak tűnt, mintsem egy átgondolt anyagnak, így érthető, hogy ezt tekintem a zenekar eddigi mélypontjának, amely azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne tovább zuhanni. Szerencsére azonban az idei anyagra a zenekar teljesen összekapta magát, ehhez azonban sok változásra és változtatásra volt szükség a formáció életében.

Az egyik kevésbé fontos változtatás, hogy ismét dobost cseréltek. Bevallom, emiatt nem bánkódom, engem Thomas Olsson sem győzött meg, ahogy elődje sem tudott. Nem tudom, hogy a cserére miért volt szükség, de talán az Apostasyban jobban fog teljesíteni, ide mindenesetre tökéletes, és egyben meglepő döntés volt a zenekar egyik régi barátját, a Vomitory-s Tobias Gustaffsont behívni. A meglepetés-része ennek a tettnek abból áll, hogy ehhez a zenéhez teljesen más hozzáállás szükséges, mint a svéd death metal-félistenek csapatához. Itt ugyanis a dobosnak ugyanis gyakran kell a samplereknek teret engednie, és a zenekar utóbbi évek irányát követve a tempó is lassabb, mint amihez az anyazenekarnál hozzászokott. Ennek ellenére tökéletesen helytáll, hibátlanul teljesít, szépen és szerényen játszik (ami elődjéről nem volt elmondható). A zenekar ráadásul kedveskedett neki egy klasszikus svéd death metalos résszel is a The Serpent Crowning Ritual elején, így azért ő is kiélhette tempóvágyát, még ha csak rövid időre is. (Persze ezen nem kell nagyon meglepődni, hiszen az énekes Sandström ugyebár a Grave-ben is énekelt anno, így elvárható, hogy egy-egy ilyen téma legalább egyszer-kétszer felbukkan a zenekar dalaiban.)

A másik változás a zenekar történetében már jelentősebb, ugyanis 8 év után ismét váltás történt a női énekesposzton is. Ennek egyszerű oka van, Jo, az eddigi szirén ugyanis saját szólóprojektjére szeretne koncentrálni (amihez ezúton is sok sikert kívánok), ám olyan vokalistát, akinek ilyen sokszínű, dinamikus hangja van, nem lehet minden bokorban találni. Az ő lágy és egyedi hangszíne adta meg az utóbbi albumaik savát-borsát, még akkor is meg tudott menteni egy témát, ha az más esetben középszerűségbe fulladt volna. Ráadásul elég kreatív is volt, az általa kitalált és énekelt dallamok komplexek voltak, és sokszor a gerincét adták egy-egy dalnak. Nos, az ő helyére egy szintén erős hangú vokalistát, Ruby Roque-t választották, aki a portugál Witchbreedből lehet néhány embernek ismerős. A döntés eredménye pedig inkább pozitív, és mivel stílusban egy kissé más irányt képvisel Ruby, ezért úgy gondolom, hogy egy új, kissé sötétebb, súlyosabb irányba is el tud mozdulni a zenekar, amihez első lépésnek tökéletesen megfelel a mostani anyag. Ruby hangja jóval erősebb, teltebb, mint Joé volt, ám az is igaz, hogy kevésbé változatos. A hangszíne is keményebb, a kvalitásaival pedig nincsen baj, hangterjedelemben körülbelül ugyanakkora távolságot képes bejárni mindkét énekesnő. A dallamok viszont kevésbé erősek és kreatívak, viszont néhol még így is hátborzongatóak, és ad egy sötétebb, agresszívebb tónust az egész zenének.

Mint említettem korábban, a „The Lustrate Process”-szel kapcsolatban az egyik gondom az volt, hogy nem voltak erős dalok, inkább az azt megelőző anyagot próbálták lemásolni, és néhol egy kis tempónöveléssel kísérletezni, ám a csapat az igazi kvalitásiból szinte semmit nem mutatott fel. Az elektronikus részek elenyészőek, felejthetőek vagy oda nem illőek voltak, a billentyűtémák szintén nem voltak túlságosan erősek, viszont a számokat azért egy-egy jobb gitártéma és Jo éneke megmentette. Ami hiányzott, az a régi kreatív, innovatív játék, és azok a jegyek, amik annyira jellemzőek voltak a csapatra. Ám végre ezen az anyagon összekapták magukat, és visszanyúltak a gyökerekhez. A billentyűrészekből ugyan nincs annyi, mint régen, de azok nagyon jól megkomponáltak, az elektronikus részekből pedig annyit alkalmaznak ezúttal, amennyit régen tettek, ráadásul azt is sokszínűen teszik.

A zenével, a tempóval és a gitárjátékkal kapcsolatban általánosságban elmondható, hogy a kompozíciók tekintetében a csapat egy kopernikuszi fordulatot hajtott végre, így ezúttal nem a lassabb riffek közé próbáltak gyorsabb tempójú részeket illeszteni, hogy ezáltal legyen brutálisabb a zenéjük, hanem az atmoszférát és a hangzásvilágot illesztették a gitártémákhoz. Így egyáltalán nem tűnik fel, hogy sokszor középtempósak a dalok, mert olyan félelmetesen sötét és súlyos részekkel van teletűzdelve, amilyen már rég volt a csapatra jellemző. Az indusztriálisabb részek is ezt a tónust erősítik, sokszor inkább baljóslatúak, mindsem kemények, és remekül illeszkednek a ritmusszekció által játszott részek közé. Ebből a szempontból sikerült a korai albumok hangulatából visszacsempészni egy részt, de ezt még sikerült megfejelni az új irány hátborzongató női énekével és az elektronikus részek újszerű megközelítésével. A gitárdallamok, és a dalok ezúttal ráadásul jóval fogósabbra sikeredtek, még ha egy-egy szürkébb rész be is csúszott a lemez közepére. Ez elég fontos, hiszen ezúttal csupán 6 tételre osztották fel több, mint 1 óra anyagát, ami alapesetben nehezebbé tenné a befogadást, ám itt sikerült már elsőre lekötniük a figyelmemet, és az gond nélkül kitartott a lemez végéig. A hangzásról pedig nincs értelme szót ejteni, már lemezek óta csak csiszolják az amúgy is minőséginek számító produkciót, ám jelen esetben nem tévedek sokat, ha azt mondom, hogy az elejétől a végéig hibátlan. Erőteljes, arányos, és az indusztriális, valamint billentyűs kiállások tökéletesen beleolvadnak az egészbe.

Megkönnyebbülés és öröm töltött el, amikor végighallgattam a Bleeding The New Apocalypse-t. Mivel én már évek óta rajongok a zenekarért, aggódva figyeltem a gyakori zenészváltásokat a csapaton belül, ráadásul az utolsó lemezük után nem bíztam benne, hogy pontosan tisztában vannak azzal, hogy merre is tartanak. Szerencsére azonban ezzel a lemezzel rámcáfoltak, bebizonyították, hogy a kreativitásuk mit sem csorbult az évek során, képesek a megújulásra, és az új zenészek is inkább erősítik a csapatot, mintsem visszavetnék. Tény, hogy az Armageddon March Eternal lemezt már nehezen fogják tudni túlszárnyalni, de sikerült megközelíteniük. Izgalmas és jó koncepcióval megírt lemez a The Project Hate új anyaga, sötét atmoszférával és súlyos riffekkel, amely könnyedén visszacsalogathatja az eltávolodott rajongókat, az új sztárok érkezésével pedig akár még nagyobb ismertségre és elismerésre is tehetnek szert a súlyosabb zenéket kedvelők körében.

SAMPLE:
MySpace link

Tracklist:

1. Iesus Nazarenus, Servus Mei
2. They Shall All Be Witnesses
3. A Revelation Of Desecrated Heavens
4. Summoning Majestic Victory
5. The Serpent Crowning Ritual
6. Bring Forth Purgatory

Pontszám: 9

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Részletek

Sütiket használunk a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldalforgalmunk elemzéséhez. Ezenkívül közösségi média-, hirdető- és elemező partnereinkkel megosztjuk az Ön weboldalhasználatra vonatkozó adatait, akik kombinálhatják az adatokat más olyan adatokkal, amelyeket Ön adott meg számukra vagy az Ön által használt más szolgáltatásokból gyűjtöttek. A weboldalon való böngészés folytatásával Ön hozzájárul a sütik használatához.

Bezár