Kiadó: WormHoleDeath
Weboldal: www.thewayofpurity.com
Kiadás éve: 2012
Stílus: Melodic Death metal
Brief Sum: The forerunner of Equate is another exciting stuff after the debuting Crosscore. The music is still extremely varied, it’s genre cannot be defined. Brutal and beatutiful at the same time. It is recommended to all to follow the band’s unique work. A great stuff!
Nem egy hétköznapi társaság a The Way Of Purity, annyi szent. A csapattal egészen furcsa és váratlan körülmények közt találkoztam először, még a 2010-es év vége felé, egy bécsi Gorgoroth bulin, ahol abszolút villámcsapásként ért az élmény, a koncert előtt ugyanis (a Kadavrik és a talján Lackadaisical-al egyetemben) még csak pletykákat sem hallottam a fellépésükről. A performansz aztán úgy mellbevágott, hogy az osztrák túra után hetekig nem tudtam leakadni a gárda zseniális, és szinte már-már stílusteremtő bemutatkozásáról, így rövid idő alatt legnagyobb kedvenceim csarnokába zártam a név-, arc- és hontalanságba burkolózó formációt.
A cikk terjedelmére való tekintettel, a biográfiára most nem térnék ki külön, ellenben aki mélyebben szeretné beleásni magát a történtekbe, annak tudom ajánlani az A Passage Through The Purity Of Pain c. kisfilmet, ahol Susy Medusa Gottardi segítségével, a horda tulajdonképp egy félórás horror film keretin belül tálalja az olyan eseményeket, mint az első énekesük öngyilkossága, a Worm Hole Death-es lemezszerződés, meg úgy ámblokk, a The Way Of Purity zenéjének kialakulása. Érdekes kezdeményezés, lehet vele tenni egy próbát…
A zenével viszont nem lehet, hanem egyszerűen kötelező. Mostani recenzióm tárgya egy tavalyi EP, melyet a májusi kiadás után most valamilyen okból kifolyólag újra a közönség elé tártak, vélhetően az Aural Music kívánságából. Ami engem illet, én már lassan jobban ismerem ezt az anyagot, mint a saját tenyeremet, hisz a Biteback már több, mint fél éve pihen a gyűjteményemben – a debüt Crosscore-t is idevéve pedig már bő egy esztendő rendszeres hallgatás után sem tudok ráunni a zenéjükre. Ja igen, említettem már, hogy e büntetőbrigád frontembere hölgy?
Bizony ám, de nem kell aggódni, ezúttal nem egy újabb önjelölt Angela Gossow tűnik fel a színtéren. A leányzó neve Tiril Skårdal, aki nem elég, hogy férfiakat meggyalázó módon hörög, de pofátlan módon még az ember szemét is folyton magára vonzza a sok símaszkos verőlegény között. Hallani persze olyan kritikákat, hogy mindez csak puszta reklámfogás, de higyjetek nekem, ennek a tüneménynek bőven van létjogosultsága, kevés ilyen bestiális hanggal megáldott (elátkozott?) torok lapul ugyanis az extrém metal színtéren.
Stílusilag sokan a deathcore skatulyába tömik a zenét, ám ez csak féligazság, mivel ennél sokkalta színesebb a kelléktár. A dalok felépítésében épp úgy találunk masszív black metalos elemeket, mint a death-, grind- és metalcore-ra jellemző tónusokat. Ehhez jön még itt-ott egy adag spontán, bátor elektronika, hogy a meghatározhatatlanul komplex alkotók hallatán végül tényleg csak a fejvakarásig jussunk, ha a társaság irányvonalát kell felvázolni. A hangzásvilág persze ádázul modern, mégis annyira másként, frissen hat ez az egyveleg, hogy egyetlen hasonló hangzású bandát sem tudok előkaparni az emlékeimből. Ezenfelül meg ugye mondanom sem kell, hogy az imént említett sávok közös melegágya milyen elvontan beteg, agresszív, groteszk és elborult atmoszférát kölcsönöz minden egyes hangnak, amit ezek az arcok szinte terrorba hajló módon szabadítanak a világra.
Habár őszintén, oldalakat tudnék még írni a csapatról, lassan illene szövegelnem valamit a korongra felkerült nótákról is. A helyzet viszont az, hogy egy webzines kritika keretein belül, elég izzasztó feladat reális képet adni ezekről a szörnyetegekről. Aki akár csak egy percet is hallott a Crosscore-ból, az nagyjából el tudja képzelni az érzést, mikor keressük ugyan a megfelelő szót és kifejezést, de valahogy egyik sem adja vissza hűen azt, ami hallgatás közben hatalmába keríti az embert. Amit nyersen és lecsupaszítva ki lehet jelenteni, az az, hogy a kislemezt keretbe foglaló két opusz teljes mellszélességgel képviseli az eddig tapasztalt erőszakot, míg a középső Eternal Damnation To René Descartes inkább egy befogadhatóbb, dallamosabb irányba nyit – bár erre is volt már példa tőlük ezt megelőzően.
Itt említeném meg, hogy a banda számomra rendkívül hiteles. Az egyes kísérletezősebb megoldások ellenére szikráját sem látni kompromisszumoknak, vagy bármily jellegű megalkuvásnak. Csinálják, amihez értenek, amivel megvalósítják az önkifejezést, egyúttal tömegek elé tárhatják az általuk képviselt elvet és ideológiát. Az együttes az állat- és természetvédelmen túl, meglepő módon isten mellett is leteszi a voksát – ezt ki hogy értékeli, magánügy, én sem járok minden vasárnap templomba. A lényeg végső soron úgyis a hitelesség, amit a tagok mentalitása alapján, én simán megkajáltam.
Egyébként, ha már a hozzáállásról beszélünk, a bagázst szemmel láthatólag kb. annyira érdekli a közvélemény, mint Peter Tägtgrent Demjén Rózsi munkássága, egyszóval nem egy szívbajos alakulat a TWOP, bizonyára nem fognak veszett fenevadként őrjöngeni egy-egy negatív feedback után – legalábbis nem a következő anyagukig, ami márciusi megjelenésével immáron a kapun dörömböl (az Artwork Of Nature pedig már egy jó ideje hallgatható is a releváns oldalakon).
Különleges zene körülményes bemutatást igényel – de rövidre zárva monológomat, kockázatmentesen jelentem ki, hogy napjaink egyik legizgalmasabb csapatával lesz dolga annak, aki rá kíván lépni „a tisztaság útjára”. Albumon és élőben is páratlan élmény, kötelező darab mindenkinek, akit vonz az absztraktivitás!
SAMPLE:
MySpace link
Tracklist:
1. Keep dreaming
2. Eternal damnation to Renè Descartes
3. Reverse the time