Kiadó: AFM Records
Weboldal: www.theatreoftragedy.com
Kiadás éve: 2009
Stílus: Gothic Metal / Rock
(scroll down for English Version)
Akiben csak egy kis vonzalom is motoszkál a doom vagy gothic zenék iránt, egész biztosan hallott már egyet s mást a norvég Theatre Of Tragedy-ről. Ha ez valami szörnyűség okán mégsem így lenne, minden újdonsült érdeklődőt arra sarkallnék, hogy az idei anyaggal kezdjen majd barátkozni a társasággal. Hogy miért? Mert a Forever Is The World tulajdonképpen az egész eddigi életművet felölelő alkotás, melyben a kezdetekre jellemző zord, mélabús hangulat kéz a kézben jár a laza, befogadhatóbb témákkal. A végeredmény pedig azzal együtt felettébb kellemes és élvezhető, hogy a friss korong egyértelműen egyfajta kompromisszumteljes gesztus az ősrajongók felé.
Mint ismeretes, Liv Kristine kiválásával a csapat életében egy hosszabb törés következett, míg rá nem találtak a gyönyörű (hangú) Nell Sigland-ra. Jómagam már az ún. kisebbségi újhullámos szimpatizánsok táborát gyarapítom, így a tagcserét különösebb trauma nélkül éltem meg. Liv egyébként is kellően talpraesett nőszemély ahhoz, hogy saját lábán is megálljon: két szóló albummal a háta mögött, összehozott ugyebár számos minőségi Leaves’ Eyes matériát is az Atrocity-s srácokkal. Egyeseknél viszont megeshet, hogy Nell nevét sem fedi már sűrű homály, hiszen kieresztette angyali hangját a legutóbbi Dark Tranquillity mesterművön, továbbá a beavatáson is réges-rég túl van. Apropó beavatás. Ha már szóba került a Storm, fontosnak tartom megjegyezni, hogy a friss kiadvány zeneileg sokkalta morcosabb elődjénél, noha ez sem az a kimondottan metal lemez. A női énekre is jóval nagyobb hangsúlyt fektettek, így a kisasszonynak is sikerült jobban kibontakozni, ami rendkívül pozitív módon hat a produkció egészére. Raymond István Rohonyi most kissé háttérbe szorult, amit őszintén szólva nem bánok. Nem szeretném szapulni magyar származású barátunkat, de a múltban sokszor irritált jellegtelen, széteffektezett hangja. Mentségére szóljék, hogy dallamos maszatolásait ezúttal több helyütt hörgésre cserélte, a lágy vokál mindössze néhány rövid részben idéz hamar elhaló nosztalgiát.
A dalokat akár egy magunk által vizionált ‘tragikusan gyönyörű’ történetbe is ágyazhatnak és bár szövegileg nincs összefüggés, kétségtelenül tetten érhető egy bizonyos koncepciós lelki folyamat. A nóták által felvázolt paradoxon érzések arányosan oszlanak meg, így a szerzeményeket nem nevezhetjük tipikus érnyiszálós doom himnuszoknak, ellenben a bánatos ábrándok jelenléte is tagadhatatlan. Ez az ellentét talán valamelyest betudható Nell bájos, kislányos énekstílusának, cserébe viszont hamar szem elé kerülnek a bújtatott értékek. Ez önmagában is képes lenne eladhatóvá tenni az albumot, amire még rákontrázik a tény, hogy nem kell időigényes, lassan érő cuccal szöszölnünk. Nincs más hátra, az indítást követően át is léphetjük a csapat saját világának határát.
A hervadó virágokkal cifrázott kapukat a Hide And Seek morajlása tárja ki előttünk, meglehetősen sötét kezdésként lefestve az érzelmi hátteret. A fílinges zongorát idővel egy monumentálissá kiteljesedő refrén váltja fel, remek kezdést biztosítva ezzel a hátralévő dalcsokornak. A folytatásban nagy kanállal falhatjuk a szebbnél szebb melódiákat, hiszen az olyan tételek, mint a Revolution, a Transition vagy a Hollow mind-mind finomabb felhangú termések, mégsem érezhető semmiféle disszonáns utóíz. Utóbbi, címéhez hűen, egy lassúcska magányba boruló nóta, gyönyörű szöveggel felruházva. Az itt elhintett megindító sorok kimondottan mély nyomot hagyhatnak a hallgatóban. Az Astray-ben a közelmúlt egy másik periódusa csillan meg: néhány momentum erejéig felszínre törnek a már levetkőzött indusztriális hatások, emiatt a dalnak van is egyfajta idegen csengése. Ám ez gyorsan tovaszáll, hiszen a Frozen már újfent pompásan illeszkedik a képbe, csakúgy, mint az elmerengő Illusions. A játékidő vége felé, a Deadland személyében beslisszolt egy slágeresebb megmozdulás is, ami még egy kis pluszt rágyúr az anyag populáris oldalára. (Nemhiába vált a szám a single névadójává.)
A csajos badáknál ugyebár mindíg adott a sansz, hogy ha ne adj’Isten a zene nem lenne elég megkapó, még mindíg orvosolható a probléma egy dekoratív énekesnővel. A viccet félretéve azonban a Theatre Of Tragedy továbbra is egy szerethető zenekar, sajátos, teátrális atmoszférával. Annak ellenére, hogy a korong minden kétséget kizáróan beváltotta hozzá fűzött magas elvárásaimat, hiszem, hogy még ennél is több kihozható a társaságból. A siker mindenesetre már most garantált, én pedig csak remélni tudom, hogy a jövőben kellő elismerésben és megbecsülésben részesül majd az erre igencsak rászolgált Forever Is The World.
————————–
ENGLISH VERSION:
Who is at least a bit affected by the doom and gothic music, surely has heard anything about the Norwegian band Theatre of Tragedy. If it is not so due to something terrible, I would like to urge all of the new enquirers to affiliate with this band starting with their album of this year. The reason why is that the Forever Is the World is covering all their work of life, in which the raw, melancholic feeling is hand in hand with the loose acceptable themes. The result is rather pleasurable and enjoyable together with that the newborn album is unambiguously a kind of full-of-compromise gesture towards the primordial fans.
As it is known, with the resignation of Liv Kristine, a longer break in the life of the band occurred until they found the nice (voiced) Nell Sigland. I am among the so called minority new-wave fans so I survived the member change without an odd tragedy. By the way, Liv is a neat enough woman to stand on her own: after two solo albums she made some qualified Leaves” Eyes materials with the guys from the Atrocity. At some of you it can happen that Nell”s name is not fallen into oblivion as she spread her voice on the last Dark Tranquility masterpiece, and she is over the baptism of fire for ages. By the way, baptism of fire. If the Storm came into question, it is important to note that the new material is more morose than its predecessor, although it is not an expressed metal disc. They emphasised the female vocals more intensively and the miss succeeded to evolve better, affecting the more production in an extremely positive manner. Raymond István Rohonyi was pushed a bit into the background, which is not a problem as I see. I do not want to hurt our Hungary originating friend, but his uncharacteristic over-effected voice irritated me many times in the past. In excuse of him that his melodic smears were changed to growls many times, the mild vocal evokes a soon dying nostalgia only in some short parts.
The tracks might be embedded into an own-visioned „tragically beautiful” story, and although there is not coherence between the lyrics, a certain conceptual mental process can be caught. The paradox feelings sketched by the songs split proportionately, thus the tracks cannot be denominated as typical vein-cutting doom hymns, however, the presence of the sad dreams is obvious. This contrast can be attributed to Nell”s the nice, girlish style of singing, for an exchange the hidden values soon came into one”s eyes. This can make this album easy to sell even in itself, but it is even boosted by the fact that one does not need to moon along with a slowly acceptable material. There is nothing left that one can step through the own world of the band after the beginning.
The gates decorated by withering flowers get opened before us by the ripple of Hide and Seek painting the mental background in quite a dark way. The full-of-feeling piano is changed by a refrain emerging towards monumentality ensuring a perfect beginning to the remaining bunch of songs. In the followings we can devour the more and more beautiful melodies as the tracks like Revolution, Transition or Hollow are of a smoother overtone, however nothing dissonant after-taste cannot be felt. The latter one as can be felt from its title, is a slow-like song turning into solitude with a nice lyrics. The rows scattered here have a rather deep impression in the listener. In the Astray another period of the recent past glints as the earlier stripped industrial effects emerge up to the surface until some moments; due to it the song has a kind of strange sound. This is flown soon away as Frozen fits again into the scene brilliantly similarly to the pondering Illusions. Around the end of the play time a more hit-like song Deadland appears improving the popular side of the material.
(It is not a surprise that the track became the title of the single.)
At the bands with female vocals the chance is always given that if the music in itself is so much not catching, the situation can be solved with decorative female vocalist. Apart from the joke however, the Theatre of Tragedy is henceforward a loveable band with its special, theatre-like atmosphere. Contrary to the fact that the album fulfilled my high expectations, I believe that there is even more in this band. Success is in all cases guaranteed even now, and I can only hope that Forever Is the World will partake in proper amount of acknowledgement and appreciation.
SAMPLE:
MySpace link
Tracklist:
1. Hide And Seek
2. A Nine Days Wonder
3. Revolution
4. Transition
5. Hollow
6. Astray
7. Frozen
8. Illusions
9. Deadland
10. Forever Is The World