THEATRES DES VAMPIRES - In Nomine Sanguinis

Az 1994-ben Rómában megalapított Theatres des Vampires mindig is elkötelezettje volt a sötét, horrorisztikus irodalmi témák zenei megjelenítésének. Korai munkásságukat tekinthetjük akár egyfajta szimfonikus irányba tapogatózó black metal kísérletnek is, bár az 1999-ben megjelent The Vampire Chronicles már karakterisztikusan mutatja a gothic metal stílusjegyeit is. A jelenleg Sonya Scarlet (ének), Flavio Gianello (gitár), Zimon Lijoi (basszusgitár) és Gabriel Valerio (dob) tagokból álló zenekar azóta is intenzíven érdeklődik a vámpírok és gótikus horror klasszikus témái iránt, amely nem csupán szövegeikben és zenéjükben, hanem meglehetősen figyelemreméltó színpadi megjelenésükben is tetten érhető. A sötét témák iránti hagyományos elkötelezettség ugyan az előző, 2016-ban kiadott Candyland albumon némiképp háttérbe szorult, ám a csapat jelenlegi 11. albumán, az In Nomine Sanguinis-en (jelentése: „A vér nevében”) mégis egy látványosan gitárcentrikussá tett hangzással térnek vissza az eredeti csapásirányhoz.

Nehezen besorolható zene ez. A Theatres des Vampires több évtizedes fennállása alatt a black, a gothic és a szimfonikus/neoklasszikus metal behatásait egyaránt magába olvasztotta, miközben a sötétebb hangzású elektronikus zenék (darkwave) vagy alkalmasint az opera stíluselemei sem állnak messze tőlük. Amíg azonban a black metal hatások az idő előrehaladtával egyre kevésbé nyilvánvalóak (olyannyira, hogy a 2004-ben kiadott Nightbreed of Macabria albumon szinte már teljesen el is tűntek a csapat zenéjéből), a 2008-ban megjelent Anima Noir-on átadták helyüket az elektronikus hangzásvilág elemeinek. Mégis, a hallgatóban néha az az érzés támad, hogy az önmagukban egyébként izgalmas zenei szilánkok nem mindig állnak össze egységes kompozícióvá. Az In Nomine Sanguinis albummal kapcsolatban is az a meggyőződésem, hogy komoly, erőteljes anyaggal állunk szemben, de az érdekesebbnél érdekesebb ötletekkel telezsúfolt negyven perc nem mindig hozza el a várva várt szintézist és az azt követő katarzisélményt.

Maga az album tíz számot tartalmaz, amelyek között ott szerepel a korábban már megjelentetett Christina is. A legelső tétel, a Death in Venice már előre vetíti, hogy mire is készüljön a hallgató: szövegeit tekintve egy nagyjából negyven perces, a horror világába tett utazásra kapunk meghívást a zeneileg roppant sokoldalú alkotóknak köszönhetően elektronikus, szimfonikus és metal elemekből egybefűzött kompozíciók révén. A gótikus horror témái iránt mutatott fogékonyság az album egész hosszában tetten érhető. Az első tételben Sonya karizmatikus hangján egy férfiról énekel, aki a velencei csatornák vizében igyekszik meggyilkolt szeretőjének testétől megszabadulni; a meggyilkolt szerető azonban halhatatlanul tér vissza, hogy kísértse gyilkosát. Az anyag talán legerősebb számában, a Cristina-ban a romantikus irodalomban gyökerező szövegek bukkannak fel: a dal főszereplőjének karaktere az amerikai Francis Marion Crawford “For The Blood Is The Life” (1880) című művéből származik. Érdemes még felidézni a negyedik, The Bride of Corinth című dalt is, amely masszív gitárcentrikussága ellenére szintén a romantikában gyökerezik – konkrétan Johann Wolfgang von Goethe 1797-ben hasonló címmel megjelent versén alapul. A Lady Bathory pedig annak a Báthory Erzsébetnek a már sokak által, sokféle módon megénekelt históriájára épül, amelynek történeti hűsége ugyan már számos alkalommal megkérdőjeleződött, ám ennek ellenére újra meg újra megihleti a horror iránt fogékony fantáziát. A drámaian hangszerelt kezdés, a gonosz atmoszféra, valamint a megkapó kórus észrevétlenül kúszik be a hallgató fülébe, hogy aztán izgalmas, nehezen felejthető zenei élményhez juttassa. A címadó In Nomine Sanguinis, valamint az albumot lezáró Till The Last Drop of Blood is hasonló dinamikával és megközelítésekkel operál.

Az album egyik nagy erőssége vitathatatlanul a hangszerelés és a kórusok. Sonya (akinek fellépése, megjelenése nyilvánvalóan közrejátszott a zenekar sikerében) hangja azonban időnként elektronikusan el lett torzítva, amelynek következtében a hallgató néha hiányolja a tiszta, csengő hang karakteresebb megjelenését az egyébként kiváló végső mixben. A stiláris fragmentáltság is néha szembeötlő, de mivel ez a fajta zene amúgy sem mindenkire hat egyformán, ez egyáltalán nem zavaró. A teátrális, vámpírokkal és sötétséggel megterhelt, fülledt hangulatú horror szerelmesei nyilvánvalóan nem fognak csalódni a Theatres des Vampires legújabb albumában – különösen, ha vonzalmat éreznek a töményen megkomponált, bombasztikus hangszerelés és a fülbemászó dallamok iránt.