Lehet, hogy sokan még nem mélyedtek el a Los Angeles-i székhellyel működő Three Times Royal munkásságában, ám ha jól sejtem, ez nem marad így soká. Noha a zenekart alig 2021 elején alapította meg a Iris Goessens, Mayson Ivy és Willa RoseAshley, máris második kislemezüket adják ki, és a Belgiumban október 29-én tartott bemutatkozó fellépésük is teltház előtt, mintegy 300 néző jelenlétében zajlott le (a koncerten dobosként Siebe Hermans – Coffin Feeder, When Plagues Collide – segítette ki a csapatot). A holland származású Iris Goessens neve nyilván sokak számára ismerősen cseng: a belga Spoil Engine-ben 2015 és 2022 között töltötte be a vokalista szerepét, és a csapat két albumán (a 2017-es Stormsleeper-en, illetve a 2019-ben kiadott Renaissance Noire-on) is szerepelt a rajongók és a kritikusok egyöntetű lelkesedétől kísérve. Gondolom nem én vagyok az egyetlen, aki a Frostbite-ot megjelenése után hetekig végtelenre állítva hallgatta, vagy a Carcass-főnök Jeff Walker-rel kooprodukcióban készült The Hallow-ból töltötte fel újra és újra lemerült energiakészleteit. De Iris társainak neve is jól cseng: a Los Angeles-i Mayson Ivy (basszusgitár) Dél-Kaliforniában ismert zenész és manager, a szintén Los Angeles-i illetőségű Willa RoseAshley (gitár) pedig családja révén komoly zeneipari háttérrel rendelkezik. Noha a csapat egyelőre függetlenként tevékenykedik, felvételeiket pedig részben saját maguk, részben pedig Julian Comeau segítségével a West Alley Recordings-ban rögzítik, úgy gondolom, hogy minden a legjobb úton halad az átütő siker és a komoly lemezszerződések felé vezető úton.
Miért mondom ezt? Önmagában az, hogy három rendkívül tehetséges zenész egymásra talál és kiváló ötletekre épülő fogós és igényes zenét tesz le az asztalra, az a mai zeneipari környezetben pusztán a „szükséges, de nem elégséges feltétel” szerepét képes csak betölteni. A Three Times Royal azonban jóval többet tud ennél: amellett, hogy a zenére egy rossz szavunk sem lehet, határozottan és gyorsan törnek előre a céljaik megvalósítása felé. Az október 7-én megjelent első kislemez (Do You Know What It’s Like?) a drogfogyasztással kapcsolatos belső küzdelmekről állít elénk megrázó képet, míg a november 4-én megjelent Deathbells egy szerelmi háromszöggel kapcsolatos felkavaró érzésekbe vezet be minket. Míg az első kislemez egy Drop B hangolásban született középtempós metalcore himnusz, addig az új dal dühödt, thrash-szerű dob/basszus alapokra pakolt, de fél hanggal az előző tételnél kevésbé mély (Drop C hangolású) gitárokkal operál. Mindkét dalban megcsodálhatjuk az énektanárként is tevékenykedő Iris kiváló vokális teljesítményét, amely nem csupán a hörgős részeken ragadja magával a hallgatót, hanem a tiszta témákat is fölényes eleganciával hozza. A többszólamú refrének monumentalitását lüktető középrészek oldják fel, a szünetek és kiállások pedig végig fenntartják a hallgató érdeklődését. A Deathbells (elődjéhez hasonlóan) ezért sosem válik egy szimpla deathcore alkotássá, hanem sokkal több annál: az izgalmas témaváltások, a soha unalmassá nem váló dalszerkezet a műfaj kereteit feszegető komplex alkotássá emelik a tételt.
Úgy gondolom, a Three Times Royal mindazzal a potenciállal rendelkezik, amely komoly áttörésre jogosítja fel az alig másfél éve létező, ám máris izgalmas és egyéni stílussal rendelkező csapatot. Mindenkinek jó szívvel ajánlom, aki szereti az igényes és előremutató metalcore zenét.
Pontszám: 10