Kiadó: Napalm Records
Weboldal: www.trailoftears.no
Kiadás éve: 2009
Stílus: Symphonic Gothic
(scroll down for English Version)
Kezeket fel, akik Norvégiáról nem a black metal-ra asszociálnak először. Gyanítom sok kar maradna mozdulatlanul, hiszen metal berkeken belül hajlamosak vagyunk az országot ezzel a stílussal párosítani. Ezúttal viszont, hátatfordítva a papírformának, egy extrém gothic lemezzel keresztezte a sors utamat. Szívemhez közel álló műfaj ez, így különösebb agybaj és félelem nélkül böktem rá a számomra ez idáig ismeretlen Trail Of Tears nevére. Utólag kijelenthetem: megérte elmélyülni a Bloodstained Endurance szemei által kisírt könnytengerben.
Mindenek előtt leszögezném, hogy ez a formáció a metal keményebb, döngölősebb oldaláról közelíti meg a stílust, ami sokkal imponálóbb, mint a lágyabb, de minőségi bandák sikerre éhes klónjai által oly sokszor feszegetett, giccsesen műanyag enyelgése. A szimfonikus dallamok ugyan itt is jelen vannak, de nem játszanak főszerepet, riffcentrikus dalokat kapunk. Hatásoktól persze korántsem mentes a produkció. A srácok és a hölgyemény alighanem végtelen odaadással bálványozhatják az Epica, valamint a Sirenia társaságát, noha a helyenkénti bedurvulások igyekeznek álcázni a hasonlóságokat. Ennek hátulütője, hogy aktuális produkciójuk akarva-akaratlanul is a finn Vanguard zenéjére hajaz. Kis túlzással nüansznyi eltéréseket is nagyítóval kell keresni a két gárda között. Megemlíthető még a Darzamat neve is, ám ezzel azért óvatosan – a lengyelek zenéje sokkal inkább black metal-tól fertőzött. Nyomokban felsejlik Nightwish-es monumentalitás, de ezt inkább a műfaj velejárójának tekintem, semmint egy újabb populáris, sláger orientált kópiának. Az említettek mellett adott egy bűbájos hanggal megáldott énekesnő (Cathrine Paulsen), és egy szintén jó torkú énekes (és alapítótag) Ronny Thorsen, aki a hörgésekért felelős.
Bánatos dühvel injektált áramlásunk első kimagasló pontja a zúzós Once Kissed By The Serpent (Twice Bitten By Truth). Nyomban kezdhetünk is bólogatni, az egyik legsúlyosabb dal az anyagon, keményen oda lett téve, nem ódzkodtak meríteni más közegből sem. Az ezt követő címadót hegedűvel sikerült feldobniuk, némi folkos ízt csempészve a nótába. Hallhattunk már ilyet az idei Sirenia-n, mégis hatásosan színezi ki a beszürkült búskomor hangulatot. A Triumphant Gleam egy igazi kis gyöngyszem. A gitárosok a lemez e periódusában már elég súlyos témákat pengetnek, helyenként már a doom mezsgyéjén táncolva. Pluszban egy szólóra is futja, Cathrine pedig nagyot alakít – fogós refrénjével ékesíti a szerzeményt. A személyes kedvencem azonban mégis az ötös In The Valley Of Ashes, ötletes címe egy hibátlan alkotást takar. Középtempós ritmusok és piszok nagy súlyú riffek szimbiózisa ez, finoman eltalált szintizéssel és duplázással dekorálva. Pihentetés gyanánt előttünk egy lassabb, nagyobb mélységgel töltött dal (A Storm At Will), majd egy gyorsabb tétel késztet ismételten mozgásra. Az anyag vége felé sem halványodtak dalírói képességeik. A The Desperation Corridors újra a betonozásra fekteti a hangsúlyt, míg a Farewell To Sanity epikusságával hívja fel magára figyelmet. Zárásként a hit kopogtatva jön, avagy némi elvontsággal és rémisztő kacajjal érnek véget magányos perceink.
Hallás után a szövegek a szokásos gothic témákat kerülgetik, úgy mint bánat, szerelem, az életből való kiábrándulás, de ez így is van jól, hiszen részben ez adja a műfaj igazi esszenciáját.
Ugyancsak kitérnék a hangzásra. Egyértelmű profi munka, plusz különösen tetszett a cinek megszólalása, de ámblokk az egész sound adja alájuk a lovat, hogy tényleg üthessenek ezek a dalok. A cover-en a véresőben pancsoló nőszemély is mutatós, így esztétikailag is korrekt a cucc, ami nem egy utolsó dolog.
Az efféle extrém gothic hívei dörzsölhetik a markukat, hiszen a Vanguard lemez után itt a Bloodstained Endurance, ami úgyszint minőségi munka – megkockáztatom, talán jobb is a finnek albumánál. Drámai, érzelmekben gazdag utazásra invitál minket a norvégok gyermeke, egy esős napon garantált a siker. Szívem szerint megadnám nekik a 10-est, mégis eleget téve egy kritika elvárásainak, ‘szakmai’ szemmel nézve lekell csípnem minimum egy pontot a Vanguard/Sirenia/Epica triumvirátus sajátosságainak új köntösbe bújtatása miatt. Esetünkben viszont azt hiszem, nem igazán ez a mérvadó… Érdemes keresni a bónuszolt kiadást, irány a bolt!
————————
ENGLISH VERSION:
All of you whose first association of Norway is not black metal, raise your hands! I suspect that plenty of arms remained where they were as we tend to group up that genre with that country . But this time, just to break the habit, I wound up with a Norwegian extreme gothic metal record. Although I didn’t know Trail of Tears before, this genre is dear to my heart, so I started listening to the record without any fears. After having listened to the album for a while, I may assert that diving into the sea of tears cried by the eyes of Bloodstained Endurance was absolutely worth it.
First of all, I have to stress that this band is taking the heavy approach towards the style, and that is more compelling than the kitschy „plastic” trifling of success-hungry clones of not-so-heavy but high quality bands. Here we can find symphonic tunes, but those are not dominant, the songs are riff-centred. The production is of course not free of influences. The guys and the lady must be idolizing Epica, and Sirenia, though they are trying to hide the musical similarities with the harsh passages. On the other hand, this strategy has a drawback: the final musical outcome tends to share strong similarities (intentionally or unintentionally, it doesn’t really matter) with the Finnish band Vanguard. It would be only a slight overstatement to say that you have to use a magnifying glass to find even slight differences between the two groups. One could also mention the name of Darzamat, though this comparison should be handled with care: the polish band plays much more „black-infected” metal. There are traces of the monumentality of Nightwish; however, I tend to perceive it as the requirement of the genre instead of the attempt of producing another popular, success-oriented copy. Besides all that we have a female singer with a glorious voice (Cathrine Paulsen), and a fine male vocalist (Ronny Thorsen, the only founding member still in the band), responsible for the harsh vocals.
The first highlight of the journey full of grief and anger is the rather heavy „Once Kissed by the Serpent (Twice Bitten by Truth)”. We can start headbanging right at the beginning – this is one of the heaviest songs on the album, it’s obvious that the band wasn’t afraid to take input from other genres. The title track is flavoured with violins and even some folk-like tunes. We’ve heard something quite similar on Sirenia”s latest effort; still it reliably manages to add some tone to the sombre atmosphere. „Triumphant Gleam” is simply a gem. Guitars are playing rather heavy riffs at this section of the album; they are at the threshold of playing doom metal. They also play a solo around here, but leave some space for Cathrine to shine: her catchy chorus adds a distinctive taste to this song. However, my personal favourite is the fifth track, „In the Valley of Ashes”. It’s a flawless piece with a brilliant title. The song is a symbiosis of mid-tempo rhythms and damn heavy riffs, decorated with well-matched soft synth play. Then there’s a slower, deeper track, „A Storm at Will” that gives us a chance to rest for a while, then another faster song takes up the pace again. The bands song-writing skills are fine throughout the whole record. „The Desperation Corridors” puts the emphasis back on grinding, while „Farewell to Sanity” attracts attention with its epic monumentality. At the end, Faith Comes Knocking, and our minutes of desolation end with some abstract tunes and a frightening laughter.
The lyrics seem to deal with the usual gothic topics, such as sorrow, love, and some general disillusionment concerning life; however, it’s fine as it is for that sums up the essence of this style.
I’d also like to add some words about the sound. There is no doubt that the mix is professional, especially the way the cymbals sound, though the whole sound gives these songs the dynamics they need. The cover with a woman dabbling in the rain of blood look good, so the album doesn’t suffer from any aesthetical problems either.
The fans of such extreme gothic stuff can be really satisfied as after Vanguard”s fine album here is Bloodstained Endurance, which is also a quality record – maybe even better than the Finnish counterpart. The Norwegian effort invites us to a dramatic, emotional journey; its success is guaranteed on any rainy day. If I was to judge this record by my feelings about it, I couldn’t reward it with anything less than a perfect score, however, looking at it with a critical eye, I have to subtract a point at least for the stunning similarity to the Vanguard/Sirenia/Epica triumvirate. Though I don’t think that does really matter in this case… So it’s a definite must-have, head out to the shops and look for the edition with the bonus track.
SAMPLE:
MySpace link
Tracklist:
1. The Feverish Alliance
2. Once Kissed By The Serpent (Twice Bitten By Trutt
3. Bloodstained Endurance
4. Triumphant Gleam
5. In The Valley Of Ashes
6. A Storm At Will
7. Take Aim.Reclaim.Prevail
8. The Desperation Corridors
9. Farewell To Sanity
10. Dead End Gaze
11. Faith Comes Knocking