Sam Dunn 2008-as dokumentumfilmje, a Global Metal után már egyértelmű az, amit előtte is sejtettem, hogy a metal zenét és különböző stílusait a Föld minden szegletében játszák. Mégis főleg a kíváncsiság miatt hallgattam meg a Tumenggung idén megjelent második nagylemezét, mert nem sűrűn találkozok indonéz zenekarral.
A Back on the Street a 2007-ben alakult zenekar második nagylemeze. Az első lemezüket, a 2020-as Soul of Steelt 2014-ben egy EP, a Heavy Metal Is Good előzte meg, úgyhogy az idén nagykorúvá érő zenekar 5-6 évente jelentkezik kiadvánnyal. Az idei lemezt hármasban készítette el a zenekar, Arif Ramadhan énekes, gitáros és majdnem a kezdetek óta hű társa Ardhy Dwiatmoko basszusgitáros mellé egy új dobos Anindita Bramasto érkezett.
A borítón egy indonéz maszk látható, ami, ha jók az információim egy tradicionális tánc kelléke. Tetszik az, hogy általa az indonéz kultúra is megjelenik a kiadványon, de ettől eltekintve a borító nekem semleges, nem ad hozzá semmi többet a kiadványhoz.
A 34 perces lemez a Wall Breaker introval indul, amiről nekem az 1980-as évek akciófilmjei jutottak eszembe, látom is alatta a lelki szemeim előtt, ahogy a főhős összeszed milliónyi fegyvert és töltényt és elindul a leszámolásra. Másodikként rögtön érkezik a lemez címadója a Back ont he Streets egy jó dögös középtempós riffel és remek szólóval. Itt hallhatjuk először Arif énekhangját, ami nem egy kiemelkedő hang, viszont mivel nem is akar többet énekelni annál, mint amennyire képes így nagyon jól illik a zenéhez és a dallamai is fülbemászóak. A dalszövegek angolul vannak és ugyan hallani, hogy az énekesnek nem ez az anyanyelve, de ez egyáltalán nem zavaró, ad egy érdekes ízt az összképhez. Harmadik a Living on the Edge, a címadóhoz hasonlóan jó riffeket és szólót tartalmaz, de a refrénje nem olyan gyorsan ragadó. A negyedikként érkező In the Dead of Nightra is igaz ugyan az mint az eddigi dalokra, viszont itt a refrénben már hallunk vokálokat amikből szerintem jóval több is elférne az albumon. Az ötödik Deja Vu egy szép ballada, remek, epikus szólóval, ami a személyes kedvencem a lemezről. Hatodikként érkezik a személyes kedvencem a lemezről, a 1000 Tons of Metal, aminek a egyszerű, menetelős riffjére nem tudok nem bólogatni. A hetedik Symphony of Hate thrashes főriffje is bólogatásra készteti a hallgatót. Ebben a dalban és az előzőben is Arif egyszer-egyszer sikoltva énekel, de akkor is megmarad az erő a hangjában. Az utolsó előtti Strangers ismét egy menetelős, bólogatós középtempós heavy metal dal. Az utolsó Soul Reaperben még utoljára odalépnek a gázra, lendületesen lezárva a lemezt.
Nem tudom hol készültek a felvételek, de a hangzás főhajtás az 1980-as évek heavy metalja előtt. Jól szól a lemez, jók az arányok így ki lehet hallani minden hangszert szépen. Hallunk dalszövegeket gonoszságról (Symphony of Hate, Soul Reaper), a jobb élet utáni vágyakozásról (Living on the Edge), szerelemről (Deja Vu), de van itt dal, amivel egy átlagos hétfő előtt az ember felszívhatja magát (Back ont he Streets).
A Tumenggung második lemeze hallgatása közben többször eszembe jutottak egy jó barátom szavai, aki a zeneszerzést a főzéshez hasonlította, mert a meglévő alapanyagokból ki így, ki úgy főz. Van, aki kicsit kreatívabb, van, aki csak nagyon finoman készít el egy étel és van aki ehetően, de nem olyan finoman. Az indonéz srácok nem kísérletezgetnek, szimplán jól főznek, így a lemezüket főleg azoknak ajánlom akik szeretik az 1980-as évek tradicionális heavy metalját, illetve azoknak akiket érdekel, hogy metal szempontjából egy egzotikus helyen hogyan is játszák kedvelt műfajunkat.
Kiadó: Jawbreaker Records
Kiadás éve: 2025
Stílus: Heavy Metal
Web: facebook.com/tumenggung.official
Tracklist:
- Wall Breaker
- Back on the Streets
- Living on the Edge
- In the Dead of Night
- Deja Vu
- 1000 Tons of Metal
- Symphony of Hate
- Strangers
- Soul Reaper
Pontszám: 8.5