Kiadó: Willowtip / Hammerheart
Weboldal: myspace.com/ulcerate
Kiadás éve: 2011
Stílus: Metal
Brief Sum: More kind of influence, its style could be interesting, innovative and exciting. Now we can’t speak about this. Not better than an average, medium accomplishment.
Az ötödik kontinens, tehát Ausztrália Óceánia (beleértve Új-Zélandot is) mindig is elszigetelt volt – már csak földrajzi fekvéséből kifolyólag is – a heavy metal színtéren. Ezen az állapoton a AC/DC és a Rose Tattoo áttörése sem sokat segített, noha az is hozzátartozik az igazsághoz, nem volt (nincs) komoly kultúrája a kemény muzsikának a kenguruk és koalák földjén.
Ha jobban belegondolunk, fentebb említett két ausztrál zenekaron kívül még a Mortal Sin cseng(het) ismerősen a metal fanatikusok fülében, ha pedig jelen színterünket, ezen belül is a brutális, technikás death metalt, vesszük alapul akkor a Psycroptic ugorhat be. Ami Új-Zélandot illeti, a drone szörnyeteg Black Boned Angelen kívül nem volt szerencsém az ötödik kontinensről származó együtteshez, ilyetén ez a második alkalom, hogy egy új-zélandi banda alkotását vettem górcső alá.
Az Ulcerate 2003-ban alakult Aucklandben és eddigi pályafutásuk alatt két demót (Ulcerate – 2003, The Coming Of Genocide – 2004), azok gyűjteményét (The Coming Of Genocide – 2006) illetve két lemezt (Of Fracture And Failure – 2007, Everything Is Fire – 2009) jelentettek meg, ez tehát a csapat harmadik lemeze. Állandó tagcserék, jövés-menés jellemezte eddigi munkásságukat, a stabilitást az alapító tagok Jamie Saint Merat dobos és Michael Hoggard gitáros jelentették, Paul Kelland énekes/basszusgitáros pedig nagyjából 3-4 éve van velük. Kiderül a honlapról, hogy eredetileg kvintett formációban jöttek létre, majd kvartetté apadtak, jelenleg pedig trióként funkcionálnak. Jelen tagság a tavalyelőtti korong óta létezik. Érdekesség talán az is, hogy eddigi kiadványaikon más és más látta el az énekesi teendőket, ez az első eset a zenekar történetében, hogy ugyanabból a torokból szakad ki a hörgés, jelesül Paul Kellandéból. Immár kb. ötödszörre szól a lemez a hangfalaimból a véleményem viszont még mindig nem változott a halottakkal kapcsolatban (vélhetően nem is fog), nevezetesen, hogy a The Destroyers Of All egy unalmas technikás death metal anyag. És nem azért mert technikás, hanem azért, mert nincs a lemeznek egy olyan pillanata, amire felkaptam volna a fejem, amibe belekapaszkodhattam volna, ami megragadt volna a füleimben.
Félrevezető a cím, ez nem a minden, a mindenség megsemmisítői, ez egy gyenge alkotás. Hallható, hogy a srácok nagyon, de nagyon szeretik a Morbid Angelt (ezt szerintem le sem tagadnák), főleg a mesterek Gateways To Annihilation korszakát, albumát, azonban a két banda közti különbséget zongorázni lehetne. Az egy dolog, hogy Jamie Saint Merat elképesztő módon dobol, hogy Paul Kelland megpróbál David Vincent jellegűen hörögni, ezzel szemben a gitárok, a dalok, – és úgy en bloc az egész produkció – jellegtelenek, melyeket a dallamok, a harmóniák sem tudnak megmenteni. Egyébiránt úgy tűnik, mintha a The Destroyers Of All Jamie dobbemutatója lenne, egyszerűen szétdobolja a dalokat. Úgy érzem, hogy nincs a szerzeményeknek felépítésük. Az alapvetően lassan menetelő dalokba itt-ott (pl. Cold Becoming) grindokat, gyors tempókat csempésznek, majd visszaváltanak lassúba, de hogy mit is akarnak valójában azt nem tudtam kihámozni, megfejteni. Tördeltek a riffek, nincsen egy mesterien elővezetett szóló, összefolynak, szétfolynak a szerzemények.
A zenekar honlapján az olvasható, hogy a korong ambiciózus, elnyomó és expanzív, a teljes sivárság szigorú betartása hagyomány, amiről a zenekar ismert illetve, hogy a csapat eddigi legatmoszférikusabb, kihívásokkal teli hallgatnivalója – döntse el mindenki maga. Egy kritikában azt olvastam, hogy a Neurosis death metalt játszik – ez sem fedi teljesen a valóságot. Nagyon ritkán szoktam mondani egy death metal albumról, de nagyon unatkoztam a hallgatása közben és arra vártam, hogy legyen már vége a számoknak. Negatívum az is, hogy elhúzzák a felvételeket, amellett, hogy unalmasak még hosszúak is, olyannyira, hogy az utolsóként elhangzó címadó darab tíz és fél perc időtartammal bír.
Száz szónak is egy a vége, az idei évre várható death metal termést figyelembe véve (Morbid Angel, Vomitory, Hate Eternal, Obscura – hogy csak a nagyobb, ismertebb neveket említsem) ez a lemez nem állja meg a helyét ebben a mezőnyben. Mert hiába tehetségesek és tudnak zenélni, dalokat nem tudnak írni, anélkül pedig rettentő nehéz megélni, életben maradni.
Tracklist:
1. Burning Skies
2. Dead Oceans
3. Cold Becoming
4. Beneath
5. The Hollow Idols
6. Omens
7. The Destroyers Of All