Lemezismertetők

UNSUN – Clinic For Dolls

Kiadó: Mystic Production

Weboldal: myspace.com/unsunmusic

Kiadás éve: 2010

Stílus: Gothic metal

Brief Sum: UnSun succeeded in making 10 remarkable songs out of the 10 tracks on the album which offer unforgettable experience to those who like catchy, heavy, stamping metal music with solos and female vocal. And after listening to Clinic For Dolls, those who still can’t see the value in the band should fix an appointment for the Polish clinic.

A lengyel UnSun azon kevés zenekarok közé tartozik, akiknek már a debüt anyag megjelenése előtt sikerült az asztal tetejére állni és egy szende „hé, emberek” felhívást elsusogva magukhoz vonzani a kíváncsi szempárokat. Bizonyára sokak emlékezetében mai napig élénken él a 2008-as szeptemberi trauma, mikor a polák mészárszék oszlopos tagja Maurycy „Mauser” Stefanowicz úgy döntött, korábbi bajtársai helyett a továbbiakban inkább kedves nejével szeretné folytatni pályafutását, a metal egy másik, nevezetesen a gothic zenék (számára) eddig járatlan ösvényén. Az általános felháborodást kiváltó szappanopera folytatásaként Vader-éket megkönnyeztük, eltemettük, a fattyúnak kikiáltott szerelem-bandára pedig már idő előtt vetették az első mázsás köveket.

És, hogy mi történt azóta az elmúlt két évben? Peter keresztapa egy vadiúj bagázst maga köré építve összerakta a Litany óta legizmosabb Vader cuccot, miközben Mauser magasan az átlag fölött úszva bebizonyította, tehetsége korántsem horgonyzott le a véres koponyák tengerében. A stílusok közti látszólag áthidalhatatlan akadályok tévességét egyébként a Vesania és Decapitated basszeros Filip Halucha, ismertebb nevén Heinrich jelenléte is igazolja, éppen ideje hát nekünk is búcsút intenünk minden berögzült sztereotípiának és oda fordulni, amihez ezek a srácok (és a hölgy) igazán értenek: a zenéhez.

A magam részéről igen magas elvárásokkal feszültem neki a korongnak, mivel a The End Of Life-ot annak idején rongyosra hallgattam, az olyan dalok, mint a Whispers, a Blinded By Hatred vagy a The Other Side kolosszális refrénjeit pedig mai napig képtelen vagyok kiverni a fejemből. Fogós témákból szerencsére most sincs hiány, hasonlóan kényesztető ellátással utóljára a One Without kedveskedett tavalyi bemutatkozásuk alkalmával. A könnyű befogadhatóság azonban csak felszínes álca, a hangszeres szekció nem félt meríteni előéletükből, szakítva ezáltal a szokásos gothic klisékkel, így a duplázások és mélyre hangolt gitárok éppoly fontos szerepet kaptak, mint a varázslatos melódiák és a billentyűk csilingelése. Ilyen téren történt talán az egyetlen említésre méltó változás, mert bár a kellő dög legutóbb sem hiányzott, a bájos női éneket ezúttal sokkal húzósabb, súlyosabb alapok kísérik. A The Lost Way és a címadó lendületes belépője feltehetően elég bizonyítékkal szolgál majd afelől, hogy az elkövetkezendő bő félóra nem valami buzis rágógumizenével óhajtja mérgezni agysejtjeinket, így aztán a hamar felfrissített bizalom és szimpátia birtokában már nincs is más dolgunk, mint csukott szemmel hátradőlni és hagyni, hogy a jobbnál-jobb szerzemények kézenfogva vezesennek minket végig életünk minden édes és keserű állomásán. A kivétel nélkül ámulatba ejtő nóták közt a The Last Tear személyében megkapjuk az egyszem kötelező könnyfakasztó lírát is, mely ha elsőre még nem is tűnik annyira eltaláltnak, mint volt anno a Face The Truth/Memories páros, idővel felnő a feladathoz és többszöri hallgatás után egyre hatásosabbá válnak Aya megindító „I’m not scared of dreams” sorai. Ezt követően, a lemez második feléhez érkezve végképp leszakadt az arcom a hamarosan klippel is büszkélkedő Home, I Ceased és az A Single Touch trió hallatán. Az indusztriális hatásoktól sem mentes videó várományos elsősorban a zúzós pillanatokat nyújtja aranytálcán, amit egy track-el arrébb már újfent egy bitang nagy sláger követ, hogy aztán a nevető harmadik az előző kettő erényeit egyesítve az album legjobb dalává avanzsálja önmagát.

Pluszpont gyanánt továbbá felhívnám a figyelmet a temérdek ötletes, részletesen kimunkált szólóra és az imént említett apró elektronikus színezésekre egyaránt, melyek a háttérben okosan megbújva még egy kis habbal díszítik ezt az amúgy is különleges, vadító finomságot. A vokált illetően, Aya-t legutóbb rengeteg kritika érte akcentusáért, amiből (tán csöppnyi elfogultságomból adódóan) én személy szerint sem akkor, sem most nem érzékeltem semmit. A szövegek booklet nélkül is játszi könnyedséggel érthetőek, Anna pedig végig istennőként énekel zavarbaejtően kislányos, magas, vékony hangján.

A társaság sikeresen elkönyvelheti magának azt a bravúrt, hogy a lemezre felkerült tíz dalból, tíz felejthetetlen élményt képes nyújtani mindazok számára, akik kicsit is értik és szeretik a minőségi női énekes metal zenéket. Mondanom sem kell, a múlt minden egyes történéséért hálásak lehetünk, a Clinic For Dolls – remélhetőleg a megfelelő célközönséghez eljutva – a stílus egyik legnagyobb alkotásaként dobbanthat októberben, aki pedig továbbra sem lát egy cseppnyi értéket sem a csapatban, az sürgősen kérjen magának egy időpontot a babák klinikájára.

Tracklist:

1. The Lost Way
2. Clinic For Dolls
3. Time
4. Mockers
5. Not Enough
6. The Last Tear
7. Home
8. I Ceased
9. A Single Touch
10. Why

Pontszám: 10

Szólj hozzá!

A továbblépéshez fogadja el a sütik használatát. Elfogadom Részletek