URACHEL - Pseudomonarchia Daemonium

„S mikoron ördögömet látám, komolynak, alaposnak, mélységesnek, ünnepélyesnek látám: a nehézség szelleme volt ő, – általa esnek mindenek.” Nietzsche nagyszerű Zarathusztrájából rögtön ez az idézet jutott eszembe, amikor pár héttel ezelőtt Márkó Zoli megkeresett az első Urachel demóval. Tekintve, hogy az eddigi zenekarai – finoman fogalmazva – nagyon más vonalon mozogtak, így a megszállottság állapotának tudtam be a mesterrel történteket. Nade teltek a napok, jöttek a számok szépen egymás után, és mi megbeszéltük, hogy itt jó volna egy szóló, amott megjelenhetne ismét a kórus és így tovább. Azután váratlanul eltűnt pár napra, hozzám pedig megérkezett a Pseudomonarchia Daemonium.

A korongon Axafan (Zoli Faustból kölcsönzött művészneve) hallható minden hangszeren, továbbá a maszterelési műveleteken túl, a tematikához illő borítót is ő készítette. Lírailag – a latin nyelvű Intro és Outro kivételével – az angolul megszólaló Pseudomonarchia Daemonium nem más, mint egy 40 perces futásidejű koncepcióalbum, amely a Pokol legismertebb démonjait mutatja be, rajtuk keresztül pedig a fájdalom, a kilátástalanság és a bűnhődés, tehát az örök pusztulás, a kárhozattal járó soha véget nem érő gyötrelmek témáit kezeli.

Maga a koncepció nem teljesen új, hiszen más zenekarok is szenteltek már hanghordozót a másvilág irányítóinak – ezen konceptalbumok közül sokunknak a lengyel Besatt Demonicon című anyaga a legemlékezetesebb –, viszont Johann Weyer híres művét véleményem szerint eddig senkinek nem sikerült ilyen meggyőzően közvetítenie. Nem viccelek, a zenei oldalt tekintve ez a végzet és a tíz démonidézés a rettegés és az elkeseredés tapintható esszenciáját árasztja. De ráadásként akad még egy hangulatos Immortal feldolgozás is a lemezen.

A ’90-es évek norvég black metalja és a modern hangzás közé szőtt dallamok kísérteties atmoszférájú hangzásán túl az Urachel a Pseudomonarchia Daemonium-al nem csupán okkult, egyúttal lenyűgöző mentális megnyilatkozást is szolgáltat hallgatójának, ekként érdekes kettős olvasatot kínálva az albumnak.

Az Intro (The Demon Summoning) egylatinnyelvű ima a Sátánhoz. Feladata, hogy ráhangoljon az elkövetkező percek pokoli borzalmaira. Az alvilág első hercege, akivel megismerkedhetsz Azazel, a viszályok és háborúk elhozója. A káosz béklyói alól felszabaduló gitárok és a szédületes dobprogram hatalmas lendülettel követel teret magának hallójárataimban. A női kórusháttérének vissza-visszatérő belépésével, valamint az alávaló karcos reszelő vokál révén ezüstláncaim mind forróbb szorításában csavarodnak nyakam köré, míg karpereceim a rövid akusztikus kiállásban felbukkanó keleties könyörgés utáni nagy beindulásnál szinte össze akarják roppantani csontjaim. Nem kétséges, érzem a túlvilági jelenlétet, a nagy Azazelt, aki a forgószél erejű gitárokból, a harcidobokból és legfőképp a heavy zárószólóból a láncaimba költözött. Ez a darab garantáltan nem hagyja a lelked érintetlenül! A bukottak első köréből most Belphegor kér szót. A tétel kezdése olyan, mintha felnyitnánk egy régi korhadt koporsófedelet. A kiáltás okozta rémület után először megcsapja orrod a dohos levegő, majd megtámad az őszinte, igazi és vad black metal. Mi ez – kérdezed? Absu, Gorgoroth vagy talán Immortal? Bizony nem komám, ez az Urachel, amely szakítva a műfajban kedvelt tremolószedéssel, végig thrases riffekkel kíséri a billentyűket és a bitanggyors dobokat. Ugyanezen logikára épül a Mammon is, csak sokkal dallamosabb (valódi riffhenger), továbbá jobb heavy szólót kapott és Axafan hangját banadavokállá bővítette, ekként pedig messzire ugrott az egyhangúság képzetétől. A BaalZebub melodikusabb atmoszférája bizonyítja, hogy az Urachel a keverés terén úgyszintén kézben tartja a dallamait, valamint az érzelmekkel teli hangzásvilág alátámasztására használja őket, a zene előrébb vonszolására helyett. Az itt hallható kórusbetétek igazán baljóslatúak és túlvilági érzéssel fertőzöttek, sőt, néha egyenesen hátborzongatók. A Frucissiare (Necromancy) kombináltabb vokálja, ropogós riffelése, thrashes ritmusa a vártnál sokkal összetetteb rétegezést biztosít a számnak, amely végig megtart egy bizonyos pszichogén hatást, amit a heavy szólótöredékek tovább mélyítenek.

Szerintem a Pseudomonaachia Daemonium leginkább megszállott szelete a Sathanus – nyilván nem véletlenül. A harangozás, az ördöngös, vitriolos ének és a Mardukot idéző húrhasználat tökéletesen ül a gyors, kopogó dobmunkán, amely így a pillanat intenzitásától függően emelkedő vagy éppen süllyedő pályán tartja a dallamtextúrát. Az Asmodeus kompozíciója ugyancsak szót érdemel. Sok minden történik benne: riff- és tempóváltások mindenhol, de patikamérleg pontosságú rendszerességgel váltakoznak a dallamok és a disszonanciák is. Nem lehet panasz az előadásmódra sem, ami azon túl, hogy precíz és letisztult, végig a black metal mezsgyéjén tart, miközben nem fél kikacsintani a heavy/thrash/speed irányokba. A kecsesség, a lendület és az ördögi black metalt vad elhagyatottsága keveredik a drámai hatású Abaddon-ban. Az intenzív ritmus természetesen adott, ámde rendelkezik egy kis légies töltettel, fanatikus sikolyokkal, és persze frenetikusan kidolgozott, kanyargós dallamokkal. E nyolc dal, mint a hét halálos bűn, hosszú ideig kísérteni fog a maga komor történetével és rideg hangulatával. A dalszerzés a különböző betétekkel megszórva egy nagyon hangulati alapú, komplex albumot alkot, amire a zárómomentumban (The Exorcism) elhangzó letenye, illetve a ráadásként kapott Blashyrkh (Mighty Ravendark) teszi fel a szarvakat.

Az egyszemélyes projekt debütálása számomra teljesen meggyőző mind zeneileg, mind gyártástechnológiailag, az pedig külön megtisztelő, hogy a 25 limitált példányban megjelenő CD-ből birtokolhatok egyet. Axafan ígérete szerint hamarosan jön a démonkatalógus folytatása is, csak előtte ez a cucc érkezik még több, limitált kazettaváltozatban, több kiadónál. Én már nagyon várom legközelebb mivel rukkol elő az Urachel! Ezzel az igazán, sötét évzárással kívánok jobb évet a Gyehenna lankáin kóborlóknak!

Kiadó: –
Kiadás éve: 2023
Stílus: Black Metal
Web: @facebook