Mindnyájunk elmélyében él egy ideális kép arról, hogy milyen az igazi melankolikus black metal. Úgy hiszem ezt a horizontot igyekeznek sógoraink kitágítani ott, Salzkammergut kapujában, a Felső-ausztriai Vöcklabruck-ban.
Nem, ezúttal nem a nálunk is jól ismert Ellende valamelyik lemezéről lesz szó, hanem egy viszonylag új formáció, a 2018-ban életre hívott Weltenbrandt második könnycseppjét, a Transzendenz Schatten Romantik-ot fogom röviden bemutatni. A Weltenbrandt munkássága eddig sem csak messziről gyönyörködött a nehéz, szívbe markoló dallamokban, ezúttal viszont minden eddigitől közelebb hozta egymáshoz a borongós megszólalást a szimfonikus hangszereléssel. A felvételeken hallható billentyűs és vonós hangszerek mellett az ambient és akusztikus betétek mind arányosan, ugyanakkor kellően mélyen aranyozzák a fekete alapokat, amelyek hű lenyomatai az osztrák és bajor atmospheric és post-black metal hagyománynak.
A közel 40 perces korong mind a kilenc tétele annak ellenére, hogy témájában a melankólia, az elmúlás és az egzisztencializmus kérdéseit feszegeti, nem borul teljesen temetői hangulatba, hanem őrzi a végtelen osztrák erdők és az Alpok magas hegyeinek ködös sejtelmességét. De hallgatva a Transzendenz Schatten Romantik-ot óhatatlanul elvágyódsz Aggstein vagy Dürsntein várának romjai, estleg a közelben lévő Schloss Ort falai közé is. Már az első percekben feltűnő lesz, hogy a hangzás nagyon modern, fényévekre van a megszokott kásás black metaltól. A dobok feszesek és erősek, míg a cinek inkább a háttérben maradnak. A riffek és a szólók nem állandó kísérői a kompozíciónak, kizárólag a maguk helyén kapnak erőre, ám ott valóságosan tündökölnek.
A Melancholia Urgewalt-al kezdődik az album, amely a hívogató vonós és keringőző zongoranyitányával azonnal a lejátszód elé láncol. Itt nincsenek nagy futamok vagy szédítő gitárriffek, helyette Bernhard Zieher, a banda mindenesének vissza-visszatérő billentyűié, a nagy üvöltéseké és Andreas Krempler (Heidnir) kattogó dobolásáé a főszerep.
A folytatásban az Apotropaion csap le szintén erőteljes, gyors ütésekkel, valamint Dorian Gray komorabb basszusával megtámogatva. A tremolók láncolata immár az előtérben rázza végeláthatatlan táncát. Ha a hajlításokban érzel egy mély főhajtást az újhullámos német black metal felé, az nem a véletlen műve, miként az sem, hogy a mikrofon mögött bizony P.G. barátunk áll a Grozából. Nincs értelme titkolnom az elfogultságomat, mivel német barátom hangja engem már akkor meggyőzött, mikor zenekarával a Blue Hellben anno mindössze két tucatnyi rajongó előtt lépett föl, így számomra ez a lemez egyik legjobb szerzeménye.
A Resilienz kezdettől fogva a nehézkes melankólia és a könnyed dallam között hintázik. Tipikus post/black keverék, kétségbeesett gitárvonalakkal, otromba duplázásokkal, valamint lenyűgöző nagyzenekari bólintásokkal. Ebben a tételben a cinek valamivel több levegőt kapnak, mint korábban, de főszerephez végül a vonósok és a billentyűk jutnak, amik leuralják az atmoszférát.
Az album másik nagyon erős, epikus színezetű darabját, a Prana-t egy rövid melodramatikus instrumentális közjáték, az Ornament megnyugtató dallami vezetik fel. Az album közepén járva, az éteri kórusok és az erőteljes groove pillanatok közepette ismét megüti a fülem egy ismerős hang; a mikrofonból J.J. Frühlingsbringer (Harakiri for the Sky, Karg) maró vokálja üvölt. A csendesebb pillanatban aztán becsatlakoznak a síró hegedűk is egy rövid időre, majd kezdődik a menetelés, érkezik a vésztjósló roham, és J.J. újra kedvére vicsorog.
A Vergängnisdenkmal szintén a figyelemreméltó számok közé tartozik a reszelő mellett feltűnő tiszta női monológgal és a vonósok húzta ismétlődő dallamával. Ez egy sivárabb, lassan baktató post-rock szegecsekkel felvértezett szerzemény, kemény zenei tablóval, illetve emlékezetes szólóval a lezárásban.
Lágy melódiák és mélabús húrok az újabb instrumentális kitérő, a Serenade fő jellemzői. Az érzelmekkel töltekező pihenőt követően ráfordulsz a Broken Crosses-ra, amely a kompozíció távoli, performatív érzését mutatja be a filmes fókusz révén, ahol magad elé idézheted az elpusztult várkastélyok magányos, éjszaki hangulatát. A dob a kétségbeesés homályos mélységében dübörög, a gitárok sötét, elektronikus, torzított rezgő harmóniában vánszorognak, majd belép Silvano (Regnum Noricum) guruló, gyötrő sikolya és magányos üvöltése, mígnem a buja hangzásképek a „doom road” lépésről lépésre megfojtanak.
A zárótétel szerepébe került Tiefste Rast ambient és akusztikus dallamok házasításával vezeti fel az utolsó nagy rohamot, majd az elektronikusan torzított billentyűk kíséretében mozgásba lendülnek a dühödt dallamok. Ezek aztán beszakadnak, s ügyesen beleolvadnak a lassú neoklasszikus post rock hullámba, mígnem a rövid erőgyűjtés után ismét rád zúdul a nagy gitárjáték és az agresszivitása végül magába zár. Ezt a megfeketedett finálét egy újabb ismerős, L.G. hangja irányítja, így sejtheted, hogy bizony nagyszerű befejezésre számíthatsz.
A Transzendenz Schatten Romantik az utóbbi évek post black metaljának meggyőző szubsztanciája úgy a lélek mélyéről felszakadó játék, mint az atmoszféraképzés tekintetében. A műfajt szeretők számára igazi csemege lesz ez a lenyűgöző anyag, amelyet egy szép, kifejező borító zár.
Kiadó: –
Kiadás éve: 2024
Stílus: Depressive Black Metal
Web: @facebook
Tracklist:
- Melancholia Urgewalt
- Apotropaion
- Resilienz
- Ornament
- Prana
- Vergängnisdenkmal
- Serenade
- Broken Crosses
- Tiefste Rast
Pontszám: 10