Kiadó: Earache Records
Weboldal: myspace.com/woodsofypres
Kiadás éve: 2012
Stílus: Melodic Black/Doom Metal
Brief Sum: A calling but sad world of Woods of Ypres covered with the voice of David Gold. The album is so unified and the vocal is so dominant that the instrumental parts give only the background however there are exciting things going on there as well. The lyrics are diverse and the associated melodies serve as a good basis for the listeners with open heart who can think about the life and passing.
A kanadai Woods of Ypres jövőre jelenteti meg ötödik lemezét. A 2002 óta működő csapatnak nincs két egyforma albuma, mégis mindegyik alkotás magán hordozza azokat a hangulati jegyeket, melyek a különbségek ellenére mégis összefűzik a lemezeket.
A Grey Skies & Electric Light zenéje felületes hallgatásra bársonyos, nyugis, szinte simogató. Ebben nagy szerepet játszik David Gold búgó baritonja. Néha egy benyugtatózott Peter Steelt juttat eszembe, de zeneileg egész más utakon jár. Nick Cave neve már sokkal jobban leírja a hangulatot. Extrém zenékhez szokott fül számára kicsit poposak is a dalok.
Kicsit mélyebbre ásva, és a dallamok mögé tekintve, izgalmas zenei megoldásokat hallhatunk. A torzított gitárok azért ott vannak a háttérben, a dobok sokszor túlmutatnak az egyszerű témákon, és rendesen beindulnak. De összhatásban senki ne számítson nagy zúzásra, belesimul a zene az ének által keltett valóságba. Így sokáig kettős érzelmekkel viseltettem a lemez iránt. Volt mikor imádtam, volt mikor nem bírtam elviselni poposságát. Végül a melankolikus, nagyszerű témák győztek.
Az utazás a nagyszerű Career Suicide dallal kezdődik. A lendületes kezdés a Draconian Time-os Paradise Lostot juttatja eszembe, de a párhuzam hamar szertefoszlik. A refrénje szinte már primitívnek nevezhető, úgyhogy hamar beeszi magát az ember fejébe. A dal jó példa a metalos hangszerelésre, és a valahol elvesző élre. De ez nem hiba, hanem ezzel teremtik meg a lemez sajátos hangulatát.
A Travelling Alone doomos témával indul, majd fúvós hangszerek is előkerülnek. A kezdeti izgatottság az énekkel teljesen szertefoszlik. Szinte látni, ahogy a havas tájon átsiklunk egy szánnal, nézzük a nyugodt, szép tájat, miközben lelkünkben is barangolunk, fájó önvizsgálatot tartva cselekedetek és hit erdejében.
Az Alternate Ending szinte beburkolja az embert. Folytatódik az előzőekben megteremtett szomorkás hangulat. A refrén kibomlik a verzéből és beburkolja a füleket. Fájdalmasan szépséges dal, amit az elhaló zárás még inkább fokoz.
Ennyi melankólia után végre jön egy kis feloldás a Lightning & Snow képében. Az ének érdesebbé válik a verzében, szinte már agresszívnek mondható, főleg a refrénnel kontrasztot alkotva. Egy fehér felvillanás a mindent befedő fehér hó előtt.
Zongorával kezdődik a Finality fájdalmas balladája az örök búcsúról, miközben a világ él tovább. A középrészen angyali kórus lazítja a témát, míg a végén teljesen lelassul a dal és csak az ének és zongora mard, hangonként befejezve a dalt, elharapott mondattal és hosszú szünettel a végén.
Az ezt követő Death is not an Exit több élettel indul, a verze már szoros barátságba kerül a hallgatóval, annak ellenére, hogy a téma folytatódik az elmúlásról és örökkévalóságról. Az első verze adja meg a költemény lényegét. Ez a rész többet nem tér vissza a dal folyamán. Érdekes megoldás.
Az Adora Vivos meglepő módon vad száguldással kezd, a megbújó lábdobok rendesen pörögnek. A verze már a megszokott utazósebesség, de a dal tele van tempóváltásokkal, és ehhez illeszkedően az ének is váltakozik a smirglis szinte kiabálás és a megnyugtató bariton között. Ettől a változatosságtól kilóg a sorból, így azok a hallgatók, akik szundikálással próbáltak elmerülni ebbe a hívogató világba, most tuti felkapják a fejüket.
Bólogatásra ingerló gitárral kezdődik a Silver, a háttérben a basszusgitár is játszik egy izgalmas futamot. Igazából semmi rendkívüli nem történik benne. A szövege fontos, lehet boncolgatni. Hasonló nóta a Modern Life Architecture is. (Ez a modern élet sok dalban visszatér.) A több mint 7 perces, hagyományos felépítésű, bridge-vel és jól elkülöníthető refrénnel megáldott dal hossza szinte fel sem tűnik, ahogy átvezeti magán az embert.
Az igazi katarzist a befejező dal a Kiss my Ashes adja, két felvonásban. Zakatoló középtempós gitárokra simul a verze, ami a belassult, doomos refrénbe torkollik. A majdani búcsúról szól, és bármilyen fájdalmas is a téma, a megfogalmazás, mind szövegileg, mind zeneileg nem megy át könnyezésbe. Sőt a középtempó és lassú részek között váltakozva sodródó dal egy kis belenyugvó félmosolyt is tartalmaz.
A szövegeken el lehet gondolkodni, vannak benne árnyalatok és a zene nyugodt hangulata is erre sarkall. Zeneileg nem történik semmi rendkívüli és az is inkább a háttérben, oda kell figyelni, hogy a lepel alá láss. Összhatásban azonban fantasztikus élmény. De ehhez megfelelő hangulat kell, amit a lemez meg is tud teremteni, ha kellően nyitottak vagyunk felé.
Nem tudom, az idő megtartja-e ezeket a dalokat ennyire izgalmasnak, vagy megkopik fényük. De végre valami szokatlan és ugyanakkor működőképes dolog. Bár a Woods of Ypres lényegében eddig is ezt csinálta, így a mostani alkotással sem okoznak csalódást.
Tracklist:
1. Career Suicide (Is Not Real Suicide)
2. Travelling Alone
3. Alternate Ending
4. Lightning & Snow
5. Finality
6. Death Is Not An Exit
7. Adora Vivos
8. Silver
9. Modern Life Architecture
10. Kiss My Ashes (Goodbye) Part 1
11. Kiss My Ashes (Goodbye) Part 2