Lövésem sem volt erről a csapatról, a logó (Graphic No Jutsu munkája) és a borító (a Septic Flesh vezér, Seth Siro Anton készítette) alapján döntöttem úgy, hogy belefülelek. Magával a névvel sem találkoztam, pedig a görög csapat 2018 óta létezik, igaz ez az egyetlen kiadványuk. Hárman alkotják a Wothrosch legénységét: N. P. (basszus), Nassos Defiant Stergiou (gitárok) és Philip Dellas (ének). Hivatalos dobos hiányában, meg merem kockáztatni, hogy programozott dobokat hallok az Odium debütön, nincs vele probléma, manapság szinte mindenki otthon / stúdióban beírt hangmintákkal dolgozik (vannak kivételek is szép számmal). Annyi, hogy magát a drumpatterneket élő dob soundból csinálják, így kábé olyan lesz, mint az eredeti. Van egy finoman steril és észrevehetően mechanikus / gépies oldala a procedúrának, ez náluk is érezhető, a hatását pedig úgy kell elképzelni, mint a korai Anaal Nathrakh lemezeket egy polírozottabb / letisztultabb / kevésbé zajosabb formában. Az Anaal Nathrakh féle katartikus destrukció viszont elmarad, és ha már ennyire a britek, akkor nem állunk annyira távol a megfejtéstől sem: a Wothrosch modern-kedő black metal-t játszik, abból is a gyorsabb fajtát, olykor fanyar, olykor érdekesen fennkölt módon tálalva. Dallamos vokál nincs, black metal acsarkodás viszont van, illetve középfekvésű tónusban, kapunk mellé egy érthető hörgést is. Az Encyclopedia Metallum oldalukat böngészve próbálom a sludge címkét velük kapcsolatosan megemészteni, tudom nem mindig helytálló, amit ott írnak. A füstös – mocsaras témáknak halvány lila nyoma sincs zenéjükben, ez inkább extreme és black metal keveréke, normális hangzással, de semmi több. Oké a Sinner és Purge című számokban vannak repetitív, már – már unalomba fulladó málházós részek, de ez irtó kevés ahhoz a bizonyos lelki üdvösséghez. Lassabb, kimértebb szekciókkal szakítják meg olykor a pusztító fekete fém folyamot, ami nem rossz, de nem vagyok tőle elájulva. Talán a Tumor című nóta az, amit elsőre ki tudok emelni, ott jók az arányok. Amúgy meg konkrétan ürességet érzek bizonyos részeknél, mintha nem történne semmi, csak várom, hogy a mirákulum rám rúgja az ajtót.
Viszonylag sokszor meghallgattam az albumot, keresve, hogy hol lehet a baj. Vagyis, pontosabban lehet, velem van a baj. Lehet rossz pillanatomban raktam be az Odium dalait. Pedig, pontosan ez lenne az igazi black metal (egyik) esszenciális lényege – hogy a hallgatót más tudatállapotba juttatja és kiszakítja a valóságból. A másik pedig, hogy produktív gondolkozásra késztet, hogy megkérdőjelezzen az ember bizonyos dolgokat. Hogy ráeszméljen. Hogy áttörje a határait. Hogy alkosson, hogy kreatív legyen. Vagy csak simán a megszállottság érzete uralkodjon el rajta, nem evilági transzban úszva. Na, ez itt kábé sehol nincs meg, ez kérem átlagos modern metal, black metalnak álcázva és piacképes formába öntve. „Mi nem zenekar vagyunk. Mi egy kollektíva vagyunk. Egy mozgalom. Mi vagyunk az ötlet. A dogma…” Oké én ezt értem, a black metal mindig is a szókimondó, blaszfémikus, olykor mizantrópikus, nyomdafestéket nem tűrő kinyilatkoztatásaiért volt híres / hírhedt és még sorolhatnám, de a Wothrosch estében ezt egyszerűen nem tudom komolyan venni. Már amennyire a black metal zenekarokat (véresen) komolyan lehet… Azért lássunk már túl azon a sövényen.
Majdnem egy teljes órán át nyúznak bennünket a görög félistenek (53 perc 40 másodperc), de egyszerűen nem vesz be. Nem érint meg. Most például a címadó track szól, várom a detonációt, ehelyett mélázgatunk, szotyizgatunk, gitározgatunk, sikongatunk picit, elvagyunk a kis világunkba (mely koncepcionálisan a gyűlöletre épül, btw) és valójában semmi extra nem történik, csak magabiztosan menetelünk bele-felé be-felé a szürke középszerűségbe. Pedig szeretem a savanyúcukrot! Még két nóta hátra van (Mass és Reign) és nem tudom, már mit higgyek, de valahol bízok benne, hogy hozzám is elér a hellének viziója. A Mass végre agresszívabb képet mutat, van progresszió. Gondolom nem véletlenül szerepel ebben a nótában vendégként Niklas Kvarforth, a Shining énekese. Ennél a pontnál egy olyan futurista Mayhem jut róla eszembe, ami a jövőből érkezett, hogy lerombolja azt, ami még maradt az ember pszichéjéből. Annyira mélyre azért itt sem megyünk, de talán ez a második olyan szám ahol a fenyegető atmoszféra hatásosan célba ér. A Reign zárja a sort, de sajnos ugyanoda kerülünk: ebbe az andalító / várakozós / álmodozó állapotba esünk vissza. Úgy tudnám ezt körül írni, mint amikor várunk a buszra / vonatra a megállóban és ez a pillanat SOSEM jön el, csak úgy ott „vagyunk” és „reménykedünk”. Beteljesületlenül. Besülve. De jó ez így nekünk… Miért is változtatnánk ezen? Van egyáltalán másik eszköz, amivel el tudjuk hagyni ezt a „várost”? Van másik opció? Vagy a spektrum szűkült be számunkra és nem látunk a függöny mögé? Mi is az igazság?
Nos, ha ez volt a célja a triónak, hogy kétségek között hagyjon, jelentem sikerült, ugyanis rég találkoztam ennyire „kétségbeejtően” középszerű anyaggal. Úgy vélem, manapság a színtéren maradáshoz ennél sokkal több kell (nem elég az impozáns borító meg a lay-out) ugyanis sokkal szignifikánsabb jellemű bandáink vannak és azokból is már gátat lehet rekeszteni. Hiába az igényes design és a penge stúdióhangzás, ha a tartalom kevés. Sajnos egy emlékezetesebb témát vagy ragadós hangulatot sem tudok az Odium számaiból felidézni, ami valami miatt megmaradt bennem.
Bízok benne, hogy következőleg egy sokkal erőszakosabb és direktebb arcát mutatja majd a zenekar.
Kiadó: Hammerheart Records
Kiadás éve: 2023
Stílus: Black Metal
Web: facebook.com/wothrosch
Tracklist:
- Child
- Tumor
- Disease
- Sinner
- Purge
- Odium
- Mass
- Reign
Pontszám: 6