Kiadó: Electic Co. / Universal
Weboldal: www.emergency-gate.de
Kiadás éve: 2006
Stílus: Power Metal
Egy – szerintem – nagyon rossz nevű német zenekar az Emergency Gate, melynek ez a második albuma. A borító az első, Alice In Hell című csaknem húsz évvel ezelőtti Annihilator album borítójára hajaz. De nem csak emitt tűnik jellegtelennek. Bár, ha azt vesszük, hogy az első mennyire szörnyű volt… Amit előzetesben várhattam a csapattól az riffelős power metal szintivel megspékelve. Ígéretesnek tűnt.
Egy kis nyikorgás és máris érkezik a harapós, szaggatott alapokon nyugvó Nightly Ray, mely középtempós, zakatolós nóta extrák nélkül. Sampleres, billentyűs pitty-puttyal indul és zárul a Kill The Dying. Van benne riffelés, szintiszőnyeg, dallamosabb verze, billenytűszóló és felejthető refrén is. Harmonikus euro power kezdés és alapok, némi darkos fíling, egészen jó refrén, unalmas szóló és gyenge szólóhangzás jellemzi az Another Day Nowhere-t. Basszusközpontú nóta a The Inside, picit HC-s riffeléssel, széttördelt témákkal, vontatott, szintis verzével és nyikorgós szólóval.
Akusztikusan indul az EG életében megadallamosnak mondható, hard rockos éneket és női vokált is felvonultató ballada, az In My Dreams. A vokalista hölgy Gaby Weihmayer egészen jól és jókat énekel. Lassú szintivánnyogással indul a Discre – Pantz, melyben blackes jellegű, károgásszerű ének is felbukkan, a refrén pedig a jobbak közé tartozik. Harmonikus, egészen pofás énektémákat és alapokat hozó nóta a Breed Evil némiképp húzósabb refrénnel. Ezt egy tipikus metal, mondhatni sémanóta, a Soulstreamer követi kis deja vu-vel, szétszaggatott alapokkal és belassult középrésszel, és a szóló is egészen összeszedett.
Balladisztikus, női vokállal színezett nóta a Hold Me Again. A férfi és női ének együttes megszólalása és az együtt énekelt dallamok a Scorpionsos Klaus Meine-t idézték hallójárataimba. Egészen kellemes szerzemény. Vurstli hangokkal nyit a No Clown, melyet sztakkátós riffelés és zordabb hangvételű, itt-ott megeffektezett ének és relatíve fogós – egy kicsit az Offspringre hajazó – refrén jellemez. Középtempós nóta a Guardian Of Time, melyben némi darkos hatás és már-már hörgő ének is felbukkan, a zárás stílusosan lalázós, női vokálos. Az anyag csúcspontja, Falco Rock Me Amadeus-a, mely igazán jól sikerült. Még az eredetiben elég gyenge verzét is sikerült hallgathatóvá varázsolni, a refrén pedig kiváló. Ezt zárásként egy szimfonikus hatású és hangulatú outro követi Eternal Echo címmel, teljesen fölöslegesen. Elvéve a jó albumzárás esélyét és szájízét.
Nem tudom, mit írhatnék egy olyan albumról, melyen a feldolgozás magasan a legjobb dal és a két legjobb saját szám is jó, ha elfogadhatónak mondható. Főleg a nem rég hallott új Sabaton album fényében. Gyenge. Olyan, mintha a srácok nem nagyon tudnák, hogy pontosan mit akarnak, és annak hogyan kellene megszólalnia. Többnyire szikár power riffeket és veszedelmes hangzású szintetizátort használnak (a kettő eleve nem túlságosan passzol össze), az ének – nem tudom, pontosan, hogyan oszlanak meg az énekszólamok a gitárosok között – pedig olyan amilyen. Se nem túl karakteres, se nem túl változatos (bár mintha erre próbálnának törekedni). Többnyire középmagas tartományban énekelgetnek, próbálva kicsit karcosra venni a figurát. A dallamosabb részek talán jobban állnak nekik, de akárhogy is, egy kis képzés nem ártana a hangképzésnek, a hangterjedelemnek és az izgalmasabb énektémák létrehozása miatt sem. Sajnos a szólók többsége jellegtelen és fantáziátlan, így ezt sem tudom dicsérni. Ettől még lehetne egészen jó is az anyag, de sem a dalok, sem a refrének nem túl emlékezetesek, ami egy ilyen, elvileg dallamorientált zenénél öreg hiba.
SAMPLE:
MySpace link
Tracklist:
1. Nightly Ray
2. Kill the dying
3. Another day
4. The Inside
5. In my dreams
6. Discre Pantz
7. Breed evil
8. Soulstreamer
9. Hold me again
10. No clown
11. Guardien of time
12. Rock me Amadeus
13. Eternal echo (Outro)