LIMBONIC ART – Spectre Abysm

Print Friendly, PDF & Email

2017. Júl 29, 9:33 :

Kiadó: Candlelight Records

Weboldal: www.limbonicart.net

Kiadás éve: 2017

Stílus: Symphonic Black Metal

Brief Sum: After seven years of break, the Norwegian Limbonic Art presented their 8th full studio album called Spectre Abysm. It comes with seven songs, 47 minutes all inclusive, and all instruments by Vidar Jensen (plus the drum machine). My expectations were extraordinary high as in my mind The Ultimate Death Worship, the Legacy of Evil albums and also Phantasmagoria are fundamental etalons of the extreme metal. The ’newborn’ is a fair piece of work, definitely recommended to listen to it. There is a really long list of positive things about this album, but the main and unpleasant goal of a review is to tell something abouth the ’dark side’, and to me that’s the monotony of the drum (machine) giving only the rythm instead of bolding where some accentuation would have been needed.

 

1993 számos ok miatt fontos évszám a skandináv, különösen a norvég black metal történetében; most azonban csak egyetlen dolog miatt lesz érdekes számunkra: ekkor alakította meg Vidar Jensen (Dameon) és Krister Dreyer  (Morfeus) a Limbonic Art-ot az Oslo melletti kisvárosban, Sandefjord-ban (érdekes módon abban az országban minden Mezőkövesd méretű településre jut két olyan black metal zenekar, amit úgy általában jegyeznek a műfajban).

A Limbonic Art a kezdetek kezdetén „rendes”, azaz fellépőképes zenekarként működött, így is jelentek meg albumaik, azonban Krister 2007-ben befejezte a Limbonic Art-os pályafutását, és innentől a zenekar gyakorlatilag Vidar egyszemélyes szólóprojektjévé avanzsált. Hogy a fiú mennyire komolyan dolgozik az ügyön, arra álljon itt egy adat: a 2010-ben megjelent Phantasmagoria album tizenkét száma több, mint egy óra tíz percnyi, és egyszemélyben Vidar (és a dobgép) munkája. Még a régebbi albumok (a 2002-es The Ultimate Death Worship, és a 2007-es Legacy of Evil) is meglehetősen magasra rakták a lécet, de ezzel együtt is a hetedik album, a 2010-es Phantasmagoria méltó folytatása volt az előző lemezeknek.

Hosszú, hétéves csönd után jelentkezett Vidar barátunk hét új opusszal, másképpen fogalmazva egy negyvenhét perces anyaggal; teljesen vegyes számhosszok, a dalok hossza kettő és tíz perc között változik. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit is alkotott Vidar mester, ugyanis a Limbonic Art régebbi dalai (többé-kevésbé a teljes The Ultimate Death Worship és  Legacy of Evil albumokról van szó) sebességükkel, lendületükkel, szétrobbanó energiájukkal és az ember idegein játszó sötétségükkel mármár meghaladhatatlannak, túlszárnyalhatatlannak mondhatók. Hát lássuk, hogy ehhez az induláshoz képest mit is hozott össze Vidar kolléga.

Az első dal, a Demonic Resurrection első három hangja alapján meg lehet mondani, hogy melyik zenekar is hallható: nem csak a dallam emlékeztet kísértetiesen az Ultimate Death Worship-re, de maga a hangszín is kristálytiszta Limbonic Art. Az egyedi hangszínnek nagyon megörültem, a dallambeli hasonlóságnak már kevésbé. A dal lassan épül fel, egy hosszabb, másfél perces intro-val indul, és utána megindul a szokásos limbonicartos zúzda. Igazából picit hiányoltam a régebbről megszokott, mindent átható brutális erőt, de egyrészt nem lehet egy album száz százaléka „brutális”, másrészt – két perc ötven környékén – beindul a duplázó dobgép, megcsillantva, hogy itt mire is kell készülnie a hallgatóságnak. Szerintem a – régebbi – Limbonic Art egyik erősségét az adta, hogy a monotóniát kerülve egymásból szépen, szervesen fejlődtek ki a dalok részei, nem voltak jelentős törések a számok vonalvezetésében, és teljesen hiányzott a monotónia. A Demonic Resurrection esetén az ismétlések miatt kicsit bajban vagyok: 6:30 és 7:00 között egy adott riff hangzik el vagy tizenhatszor, de sajnos annyira azért nem megkapó, hogy a nyolcadik után még további nyolc ismétlésre vágyjak. A várva várt limbonicartos döngölést meg is kapjuk – az első dal utolsó másfél percére.

A második szám, az Ethereal Traveller már közeledik ahhoz, amit eddig a Limbonic Art-tól megszoktunk: masszív, megállíthatatlan zúzás, nem megy a dallamosság rovására, mindezt szép háromnegyedbe csomagolva. Nem az a kegyetlen döngölés, ami teljesen kimossa az ember agyát, de természetesen ez nem is lehet mindig követelmény. Sajnos, sajnos ennél a dalnál is az volt a benyomásom, hogy a kevesebb több lett volna: az utolsó percekben nem is tudom, hányszor halljuk a refrént így-úgy becsomagolva; fele ennyitől dupla ennyire boldog lettem volna.

Harmadik dal, Omega Doom. Igen, igen, valami ilyesmi lesz, igen, csak itt meg sajnos a dallam, a dallam…pontosabban a dallam hiánya. Baromi jó maga a váz, a versszakok alatti riffeken talán még lehetett volna polírozni: kíséretnek tökéletes, jobb nem is kell, és ha egy csipetnyi dallamot még lehetett volna kérni… Aztán 1:45 környékétől végre megkapjuk,  Vidar a pofánkba tolja azt a kérlelhetetlen és kompromisszumoktól mentes, elmebeteg sötétséget, amiért a Limbonic Art nevét aranyba kell foglalni. Sajnos ez a dal sem mentes az álhallásoktól: a 4:38 környékétől kezdődő részt bizony, bizony már hallottam a Limbonic Art egy másik albumán. A mű befejezése az, amit még említeni érdemes: a vége előtt 60 másodperccel még a legkevésbé sem volt tiszta, hogy itt mi is fog történni, hát kaptunk egy műfajba illő, de tipikusnak azért nem nevezhető outro-t.

A negyedik opusz, a Requiem Sempiternam kezdetekor majdnem felüvöltöttem: Sunn O)))! Ugyanaz a lassú, idegölő nyitás, amint ami a fentebbi zenekar dalaira jellemző, talán a sebesség kivételével: a Sunn O))) „dallamai” sokkal, sokkal lassabbak; és mélyebb fekvésben is vannak. A dal kissé szétesett, szerintem – legalábbis a egy része – mintha függetlenített lenne, és igazából kicsit olyan érzésem van, mintha tölteléknek került volna fel az albumra. Nem tudom, hogy pontosan mi volt a cél, és pontosan hogyan is illeszkedik ez a dal az album koncepciójába, de nekem nagyon nem passzol.

Túl vagyunk immár az album felén, de eddig semmi egetrengető nem történt (persze itt is relatív a skála: egetrengető a Limbonic Art-hoz viszonyítva), úgyhogy egyre idegesebben vártam az újabb és újabb dalokat – jöjjön hát a Triumph of Sacrilege. A dalban számos tök különböző és nagyon jó ötlet hallható, de valahogy nem akarnak egységes egésszé összeállni. A tiszta énekhang (szerintem a teljes férfikar maga Vidar lesz) szokatlan, én ilyesmire nem emlékszem a Limbonic Art-tól. Csak ebben a számban annyi ötlet van, ami egy fél albumot elvinne (és tudok mondani olyan zenekart, amelynek a teljes alkotói periódusa kijönne ennyi ötletből), de a részek valahogy nem akarnak egésszé összeállni.

Az utolsó előtti dal a Disciplina Arcani: ha ez az album első száma, esetleg az outro, akkor sem lehetünk elégedetlenek. Igazából ez az első dal, ahol az erőt, a kisugárzást, a mindenen átható energiát végre érezni lehet. És igazából ez az a dal, ahol végre összeállt, hogy mi is a legnagyobb gyengeség: én istenigazából a dobbal vagyok elégedetlen. Nem is tempóról van szó, nem kell szétduplázni mindent a felismerhetetlenségig, de – véleményem szerint – a dob lényege a hangsúlyozás, és ha minden ugyanazzal a tempóval megy, akkor maga a hangsúly vész el. És igen, időnként egy kis pörgetés nem ártana, sőt, lehet a háromnegyed alá is lehet négynegyedet ütni és vice cersa (soha nem fogom elfelejteni: ezt még annak idején Wittek Béla, a zeneiskolai gitártanárom magyarázta el a Sepultura Arise kottáján szemléltetve, hogy hogyan is működik a dolog).

Az utolsó dal, a Through the Vast Profundity Obscure egy dob-introval kezdődik, majd egy szekvenciálisan fel-le lépkedő bevezetéssel folytatódik. Érdekes megoldás, ahogy ezt a második, gitáros bevezetést sikerült újragondolni: az alapjáraton konszonáns hangsor szépen disszonánssá fejlődik (e sorok írójának legnagyobb örömére). Az 1:57 körüli átkötés és az azt követő verzé nagyon ígéretes, de (…mert mindig van egy de…) egy kicsit differenciáltabb – és időnként gyorsabb – dobbal sokkal többet ki lehetett volna hozni belőle. Ami leginkább megragadott ebben az albumban, az a 3:09 környékén kezdődő átkötés, amit szépen tovább lehet(ett volna) gondolni, és egy kis duplázóval megfűszerezve csodás lett volna. Igazából talán az album legjobban sikerült dala: itt éreztem egy pillanatra újra azt a magával ragadó erőt, amit a Limbonic Art jelent számomra.

Összességében javaslom hallgatni az albumot, de két kritikai dolgot emelnék ki. Az egyik a dob(gép): meglátásom szerint a dobnak nem az a célja, hogy tudjon mihez igazodni a gitáros, hanem a ritmus mutatása mellett egyfajta hangsúlyozó szerepe van – ez itt valahogy teljesen kimaradt. A másik, ennél sokkal nagyobb szívfájdalmam az album kidolgozatlansága: témák nem lettek végiggondolva, adott részek időnként szerintem mesterségesen (copy-paste) lettek egymás mellé passzírozva, és nem szervesen illeszkednek. Sok esetben monotonak lettek adott megoldások, és nem igazán látom visszaköszönni azt a széles zenei palettát, ami a régebbi albumokat jellemezte. Talán ez lehet ez oka, hogy az a mindent elsöprő bestiális erő, ami a Limbonic Art sajátja volt, valahogy apránként eltűnt a nagy norvég ködben. Vannak jó ötletek, szerethető megoldások, de igazából még kellett volna masszírozni kicsit az anyagon – az adott nyolc pontba már a személyes elfogultságomat is beleszámítottam. Boldog lennék, ha csak töredék ennyire jó zenét tudnék írni.

SAMPLE:
YouTube link

Tracklist:

1. Demonic Resurrection
2. Ethereal Traveller
3. Omega Doom
4. Requiem Sempiternam
5. Triumph of Sacrilege
6. Disciplina Arcani
7. Through the Vast Profundity Obscure

Pontszám: 8

VN:R_U [1.9.22_1171]
Rating: 0.0/10 (0 votes cast)
Ezt a cikket eddig 311 alkalommal tekintették meg.

Szólj hozzá!