Kiadó: Metal Blade Records
Weboldal: www.neaera.com
Kiadás éve: 2013
Stílus: Melodic Death Metal
Brief Sum: The brand new stuff is surprisingly growin’ on me. This time, it feels like if there are something more in the songs, like if the faceless carnage would have become a bit more characteristic, which is something what I really didn’t expect. Yet, the mistakes and virtues remained the same, it’s somehow just better than it ever was before. Less core and more death vox would be better and not so exhausting, but I’m still in love with the fucking brutal chainsaw-sound, so yeah, there are some contradiction what goes for the overall quality. However, the fresh album can definately be a step forward to reach wider (and better) audience. It’s your storm – and our pleasure.
Öt lemez után szerintem már senkinek nincs fátyol a szeme előtt, ha a vesztfáliai Neaera nevével találkozik, különösen, hogy a srácok egyébként is szemmel láthatólag masszívan fasírtban vannak a reneszánsz eszmékkel, és a nagy fejtegetések helyett, már lassan tíz kerek éve, hogy a nyers, kendőzetlen brutalitásra esküsznek. Sokan pozitívumként élik meg, ha egy zenekar stabil, betonbiztos pontja a szcénának, ergó rendre kiszámítható produkciókkal csillapítja a releváns közeg éhségét – és bár erről napestig tárgyalhatnánk, én a magam részéről ezt mindig inkább hendikepként ítélem meg. Éppen ezért vakartam a döbbenettől véresre a fejbúbomat, mikor a friss opuszt hallgatva azon kaptam magam, hogy nemcsak, hogy piszkosul bejön a cucc, de szünet nélkül, rendszeresen repetázok is a dalokból, mindezek tetejében pedig még a riffeket és ütemeket is annyira sikerült telibetalálniuk, hogy már-már arra is egészen reális esélyt látok, hogy a jövőben ne Narnia-ként emlékezzek a társaságra.
Mea culpa, amiért a legutóbbi két anyagot skippeltem, mindenesetre az Armamentarium-nál anno a komplett sarokkádat az elfolyóig telenyálaztam a sound hallattán, és szerencsére igen, a bugi még mindig úgy szól, mint az erősítőre kötött körfűrész, a tracklist maga meg egyszerűen annyira disznó, hogy már ellik. Nyilván, elsősorban eleve azok bírják a csapatot, kiknek szívéhez közel áll a Heaven Shall Burn–Caliban–Maroon–Deadsoil nevekkel fémjelzett echte germán színtér és viszonylag könnyen képesek szemet hunyni az újítások teljes hiánya és a konstans őrlés felett, de megkockáztatom, az Ours Is The Storm kellő türelemmel akár még a tradicionálisabb, Vader/Kataklysm-féle death metalra élvezőknél is sikert arathat.
Ha dalról-dalra nem is venném végig a lemezt, bizonyos szerzeményeket mindenképpen szeretnék legalább említés szinten kiemelni. Kezdjük hátulról, mert a Slaying The Wolf Within vendég-vokalistája okán már nagyon viszket a kezem. Logikusan ugye, ha valakire úgy elsőre gondolna az ember, akkor szerintem tízből minimum kilencen Andy Dörner vagy Marcus Bischoff nevére fogadnának, ehhez képest, itt van ez a Nathan Gray gyerek (az állítólag post-hardcore-os) Boysetsfire-ből… Most jön az a rész, amikor elkezdem bálványozni? Hát rohadtul nem, mert a csóka olyan irritáló, számomra heavy-sen ható hangszínen vernyákol bele a refrénbe, hogy hirtelen mindjárt kétszer is csekkolnom kell, milyen lemezt raktam fel. A dolog szépsége viszont, hogy a tragikus ének paradox módon visszahat, és abszolút beazonosíthatóvá, ezáltal emlékezetessé teszi a dalt, így végsősoron mégiscsak pozitív kicsengése van a sztorinak, Benji amúgy is hamar helyreállítja a lelki egyensúlyomat, mikor olyan témákat hoz a frusztráló betétre, hogy amellett a gyémánt állaga is pudingra degradálódik. További érdekesség még például a My Starless Night dallamvezetése, ami engem elég erőteljesen a tavalyi Caliban album hangulatára emlékeztet, de tulajdonképpen az olyan nóták, mint a Decolonize The Mind, az Ascend To Chaos és a Walk With Fire is nagyon-nagyon kellemes, nem várt meglepetést okoznak, a Black Tomb meg egész egyszerűen mindent visz a duzzadó blackes hatásaival, melyek bizony-bizony őrülten finom fűszert alkotnak a hagyományos core vokállal.
És ha már a pozitívumok kapcsán szóba hoztam Benjamin Hilleke énekét, a teljesség kedvéért az érme másik oldalát sem szabad fedve hagynom, az anyagnak ugyanis tulajdonképpen egyetlen jelentősebb negatívuma van, éppen a frontember hangja (ha esetleg eddig még kevés lett volna az ellentmondás). Zeneileg a szakavatottabb fülek még csak-csak képesek túllépni a non-stop betonkeverésen, de a túl sűrűn visszatérő standard core acsarkodást bárkinek szinte képtelenség fintor nélkül kibírni szűk háromnegyed órán át. Több hörgés sokkal kevésbé fárasztaná az agyat, egyúttal a töménységen is higítana egy kicsit, ráadásul az ötlet a banda profiljával is bőven kompatibilis, hisz stílusilag már jócskán eltávolodtak a hardcore/metalcore közegtől – ha valaha is tagjai voltak egyáltalán.
A záró Guardian Of Ashes szövege tökéletesen summázza a lemezt: „I am the cure of my own poison”. Ugyanazokat a jellegzetes hibákat és erényeket mutatja az OITS, mint bármelyik korábbi Neaera matéria, mégis, ezúttal magasan várakozásaimon felül teljesít a csapat. Talán van most valami kis specifikus plusz a dalokban, mintha picit karakteresedett volna az arctalan zúzda – akárcsak a borító, ami Terje Johnsen évek óta tartó nagyszerű munkái között is különösen mutatós.
Ha megesik, hogy reggel a gabonapehely helyett szögek, anyák és csavarok landolnak a tejedben, napközben acélrudakat snackezel és az esti órákban még lecsúszik pár csupor motorolaj, akkor biztosan tiéd ez a vihar! Sőt, talán máskor is.
SAMPLE:
YouTube link
Tracklist:
1. The Deafening
2. Ours Is The Storm
3. Decolonize The Mind
4. Through Treacherous Flames
5. Ascend To Chaos
6. Walk With Fire
7. My Night Is Starless
8. Black Tomb
9. Between Us And Annihilation
10. Slaying The Wolf Within
11. Back To The Soul
12. Guardian Of Ashes
