Kiadó: Napalm Records
Weboldal: www.deadlock-official.com
Kiadás éve: 2013
Stílus: Melodic Groove Metal
(scroll down for English Version)
Merem remélni, hogy olvasóink többségének nem kell bemutatnom a ’97 óta működő német Deadlock-ot, akik teljes diszkográfiájukat tekintve, idén immáron hatodik stúdió albumukhoz érkeztek, negyedikhez pedig a 2007-ben pálfordulást hozó Sabine Scherer csatlakozása óta. Mondhat bárki bármit, állítom, hogy az akkori Wolves lemez kellően fémes, ugyanakkor modern hangzásával lefektette a stílus alapköveit, rátalált az alkotók tökéletes harmóniájára és kijelölte azt az irányt, amit mint később kiderült, mára már maga a zenekar sem talál, vagy helyesebben, talán nem is akar találni, merthogy a Deadlock anyagokról sokminden elmondható, de az önismétlés vádja rendre elkerüli a bavariai társaság kiadványait.
Ehhez ez alkalommal külön apropót szolgáltatott Johannes Prem két évvel ezelőtti kiválása, és bár szívem szakad meg a végtelenül szimpatikus, sokat kritizált alapító vokáljáért, vallanom kell: John Gahlert minőségben könnyen feledteti hiányát, az meg hatványozottan jó érzéssel tölt el, hogy a korábbi basszer előléptetésével családon belül lett intézve a csere, míg a húrok mögött helyét az a Ferdinand Rewicki vette át, aki korábban többek között turnémenedzserként is dolgozott már együtt a srácokkal. Nem mondom, hogy alkalmanként nem jönnek majd flashbackek Jo sajátos, fel-fel vitt, magasabb hangszínével, de John teljesítményét nem érheti panasz, még ha változatosságban nem is mutat fejlődést elődjéhez képest – de gond egy szál se, ezt a szerepet magára vállalja a zene.
Tulajdonképpen a 21. század modern metal szenzációja az, amit szűk 40 percben nyújt nekünk a „gyújtogató”. Sebastian Reichl gyakorlatilag egyedüli dalszerzőként(!) ezúttal is hatalmasat alkotott, és bár a dalok struktúrája kivétel nélkül a nagykönyvben megírt klasszikus felépítést követi, az összkép mégis izgalmas, hisz rengeteg (sokszor sávon belül is abszolút stílusidegen) komponensből építkeznek a szerzemények, lásd orcsesztra és olykor-olykor bátor HC-s kórusok – ez utóbbi pl. egy teljesen új elem, mégis valami kicseszett jól működik! Nem a feltétlen különbözni akaráson van itt a hangsúly, a dolog legnagyobb szépsége ennek az egész egyvelegnek a zseniális fúziójában rejlik, amit valahogy próbáljunk úgy elképzelni, mintha tegyük fel, valaki porcukros répát szervírozna úgy, hogy a masszív húsimádó is tíz ujját nyalja utána. Egyszóval meglehetősen multifunkciós az anyag, a mellékelt infosheet egyébként még pop-os hatásokat is szemrebbenés nélkül emleget Sabine vokáljának kapcsán – amivel azért én egy picit vitatkoznék –, ám ennél jóval fontosabb erény Sebi mester szédületes szólói, meg úgy ámblokk az egész stílusa, ahogy a héthúrosán futkorászik. Egyértelmű kvalitásait már mindjárt a nyitó The Great Pretender intrójában megvillantja (érdemes mellé belenézni a hivatalos tutorial videóba is!), szóval hiába Sabine – mellesleg továbbra is felfoghatatlanul gyönyörű hangja – a pali számomra határozottan a Deadlock legnagyobb ikonja – zeneileg legalábbis biztosan.
Ha combomhoz szögelem se tudnám fékezni kezeimet, hogy egy-egy megjegyzés erejéig átrohanjak az album dalain, így csak úgy lazán, félvállról tudatnám veletek, hogy az I’m Gone csont nélkül az év slágere (amihez végre egy tényleg klassz és tartalmas klipet is sikerült forgatni), míg a címadó és az As We Come Undone tovább folytatja az évek óta tartó flörtöt az elektronikával, miközben a riffek terén is mindkettőben nagyon él a bugi. A Darkness Divine a korong legmetalosabb pontjaként kicsit jobban visszanyúl a gyökerekhez, a Hurt balladája pedig idővel akár még a könnyfakasztó To Where The Skies Are Blue-t is felülmúlhatja szívhez szóló refrénjével. A The Final Storm Sabine epizód szerepének ellenére mindenképpen a csokor legsokszínűbb darabja, elsősorban a már említett újdonság(ok)nak köszönhetően. Itt John is bővebb lére ereszti kreativitását, az eredmény pedig egy igazi ünnepélyes kinyilatkoztatás, egy anarchista-himnusz, óriási lélekkel és olyan megrengető érzelmi túlfűtöttséggel, ami mindigis a Deadlock védjegye volt egészen megalakulásuk óta. Egyetlen (önmagukhoz képest) gyengébb eresztés talán csak a Dead City Sleepers lett, de a refrén miatt ezt is simán elnézem, főleg, hogy a Slaughter’s Palace produktuma ezúttal is úgy szól, mint az ágyú, így egyáltalán nem kell semmiféle mellékes, zavaró tényezőtől tartani a hallgatás folyamán.
A digipack büszke tulajdonosaként bizton állíthatom, hogy a csapat egy megint új, eddig ismeretlen oldalát bemutató bónusz nótája és maga a fizikai kiadvány is teljes mértékben megéri a pénzét. A Sonic Syndicate Only Inhuman-jét megidéző külcsín igényes, árnyalatai szépek, esztétikailag is nagyon rendben van tehát a lemez. Tartalmi téren a szövegek most szinte teljes egészében mentesültek a vegaság és állatvédelem témájától (hozzáteszem, sokakkal ellentétben, nekem speciel semmi bajom nem volt például a Manifesto-s fókákkal), a kemény, szókimondó társadalomkritika azonban megmaradt, ezáltal számomra maximálisan hiteles maradt a mondanivaló és az egész ideológia, amit a zenekar évek óta kitartóan képvisel.
100%-ig egyet tudok érteni a HSB-s Maik Weichert kijelentésével, miszerint a metal szcéna valóságos színháza ez a lemez, noha el kell mondjam, „csöppet” röhejesnek találom ezt a fajta külsősöktől eredő promóciót. Bolond az, aki azt hiszi, nem lettek a szájukba adva ezek a szavak, minekután ezek a srácok köztudottan jó haverok (különösen Németország határain belül), de egyébként sem gondolom azt, hogy a Deadlock ilyen, többször bizonyított színvonalat képviselve rászorulna az olyan no name zenészek dicséretére, mint Nathan Biggs és társai.
Regénysorozatot tudnék még írni arról, hogy miért vegyétek meg ezt az anyagot és essetek örök szerelembe ezzel a páratlan bandával, de a döntés végsősoron mégiscsak a Ti kezetekben van. Legyalul, megsirat, megdöbbent és táncoltat az Arsonist – ha ismered azért, ha nem, akkor azért a polcodon a helye az év albumának. Egy percig nem féltem a csapatot a rohamosan közelgő, kibrusztolt, kiérdemelt nagy áttörést illetően. Majd emlékezzetek soraimra, miközben én hanyatt fekve hájjal kenegetem magam a bookletre nyáladzva!
————————————
ENGLISH VERSION:
I dare to hope that the German Deadlock isn’t need to be introduced to most of our readers, so let’s just say, they’ve come to their sixth full-lenght material this year, even more specifically the fourth since Sabine Scherer joined the guys in 2007 and gave rise to a huge twist in the band’s life. I don’t really care about what people say, I’m telling you, Wolves put down the principles of next generation metal with it’s sufficiently harsh, yet modern sound and also found The Best harmony between the components. It has marked a way, a way that not even the band itself could follow – or rather maybe didn’t want to follow, because you can say many things about a Deadlock album, except blaming it with self-repetition.
This time, the getaway of the great Johannes Prem could make another reason to differ from their own, and though my heart brokes that I won’t hear him vox anymore, I must confess: John Gahlert easily makes me forget, and it feels even better that with his nomination, the change went through inside the family, and even his former bass position has filled with Ferdinand Rewicki, who also worked with the band earlier as a tour manager, so yep, I think it was a cool decision. I’m not saying that I won’t miss Jo’s higher tone growling and got some flashbacks from time to time, but John is just doing surprisingly great, even if it doesn’t mean any progress in the meaning of the variety of extreme vocals – but it’s okay, the music takes this role on high level.
The Arsonist is the sensation of the 21st century’s modern metal within a narrow 40 mins. Sebastian Reichl, who nearly wrote the whole stuff on his own(!) has simply created something really huge with this material. Even though the songs’ structures are following the well-known, classic constructions, the overall is pretty exciting, because it uses a lot of elements, even offbeats of the style like orchestral parts and occasionally a few brave HC choruses. Latter is a brand new idea and I’m gonna say, it works fucking great! The music doesn’t pursue to achieve unconditional difference, it’s beauty dwells in the genius fusion between all of the components, which is like… Well, imagine a carrot with a big dose of castor sugar on it, and it actually tastes quite good for someone who used to eat meat all the time. So yeah, it’s kind of a multifunctional release, and by the way, the infosheet is talking about pop influences as well without a shame in the connection of Sabine’s vox – which is a bit nonsense for me anyway, but whatever. A more important virtue is that master Sebastian is bringing breathtaking solos and also his whole style blows my mind how he’s running up and down on his instrument. Insanity! His unequivocal skills are immediately flashing in the beginning of The Great Pretender (go and watch the official tutorial video of it), so right, Sabine’s voice is still inconceivably beautiful, but that dude is still the greatest icon of Deadlock – at least in musical meaning for sure.
Even if I’d nail my fingers to my ass I won’t be able to rein them to don’t run along the tracklist and comment each one a bit. So let me tell you loosely that I’m Gone is the biggest hit of the year (and hell yes, finally a good videoclip for it!), while the title song and As We Come Undone are continuing the band’s lovely flirt with electronics, and both of them are giving me the boogie during the listening. Darkness Divine as the CD’s heaviest part is more likely turning back to the roots for a little while, and with time, the ballad of Hurt may be able to overshine the lachrymose To Where The Skies Are Blue with it’s heart-breaking refrain. Despite that Sabine only has an episode role in The Final Storm, it’s probably the most varied song off the album, mainly because of the already mentioned fresh implantations. It’s easy to recognize that John was letting his creativity flow in this one, and the result is a solemn-like manifesto, a true anarchist anthem with a giant soul in the background completed by such an emotional supersaturation what is, and always been a trademark of Deadlock’s sound since the very beginning. Maybe the only weaker try (compared to themselves) is Dead City Sleepers, but eventually the refrain makes it decent and so I get along with it, especially that the product of Slaughter’s Palace sounds like dozens of cannons and there’s no any casual, annoying factors on the album.
As the proud owner of the digipack, I can assure you that the bonus track, My Pain is also a gripping piece of work and shows another, yet unknown side of the band, and together with the physical copy of the album it totally worths every penny you spend for it. The cover strongly reminds me to Sonic Syndicate’s Only Inhuman, but it’s demanding with nice shades, so even aesthetically it’s still a perfect shot. About the content, this time the lyrics are devoid from the themes of veganism and animal protection (note: unlike many others, I specifically loved these ones like Manifesto’s seals for example), but the tough, free-spoken social criticism has remain, thereby the substance and the whole ideology they stand for is still trustworthy in my eyes.
I 100% agree with HSB’s Maik Weichert statement that the disc contains metal world’s theatre, though I’ve gotta say, this kind of promotion is quite ridiculous for me, since everybody know very well that these guys are good buddies (especially in the German scene), so don’t be a fool and think about that these words haven’t been written in advance. And by the way, I don’t really think that such a quality band like Deadlock needs to have the praise of suchlike no name musicians like Nathan Biggs and so on…
I could write a further novel serie to you that why should you buy this record and instantly fall in eternal love with this unique group, but eventually the choise is in your hands, so damn, don’t mess it up! It crushes you, it makes you cry, it amazes you and makes you dance. Know them or not yet – you just must have the album of the year on your shelf. I have no doubts about that they’re going to get the success and big break-through they deserve and worked for so many years. Remember my words…!
SAMPLE:
YouTube link
Tracklist:
1. The Great Pretender
2. I’m Gone
3. Dead City Sleepers
4. The Arsonist
5. Darkness Divine
6. As We Come Undone
7. Hurt
8. The Final Storm
9. Small Town Boy (Bronski Beat-Cover)
10. My Pain
11. Dead City Sleepers (Erode-Remix)(Bonus Track)
12. As We Come Undone (Philip Abbas-Remix) (Bonus Track)
