Számomra mindig külön ünnep egy új Fates Warning lemez megjelenése. Akármi vár is rám, abban biztos lehetek, hogy hetekre le fog kötni az ismerkedés. Továbbá azt is tudom, hogy garantáltan megtérül majd a ráfordított idő, energia. Szerény véleményem szerint ez a banda is azok sorát erősíti, akik sohasem adtak ki fércmunkát a kezük közül. Egyszerűen nincs rossz lemezük. Állítom ezt annak fényében, hogy inkább a Perfect Symmetry-től fölfé kerülnek ki a lejátszóm leggyakoribb vendégei. Megalakulásuk óta nagy utat jártak be. A korai heavy power-t váltotta a jóval agyasabb progresszivitás, majd kijött két „rádióbarátabb” lemez a Parallels és az Inside Out képében. Az ezredforduló őket is gondolkodásra késztette, hogy merre tovább, mivel a zenei színtér igencsak megváltozott körülöttük. Ray Alder énekes az Engine project-je kapcsán kóstolt bele a modernebb, indusztriális hatású muzsikákba. Jim Matheos mester pedig a második, egyébiránt fantasztikusan sikerült, de visszafogott hangulatú szóló lemezén dolgozott. A 2000-es megjelenésű Disconnected ezek összességeként egy részben útkereső, de nagyon is tudatos lépés volt egy modern hangzású, ennek megfelelően komorabb, ridegebb érzésvilágú Fates Warning felé. Az elején kicsit nehezen alakult a barátkozásunk, de mára legalább akkora kedvenc, mint az összes többi. Azóta talán kisebb meglepetésekkel, de továbbra is kimagasló minőségű dalok, lemezek születnek a műhelyükben. Szinte végig többesszámot használtam velük kapcsolatban, de lényegében Jim Matheos itt a fő dalszerző. Zseniális kompozíciós képessége, dallamérzékenysége abszolút kiemelendő. Hogy mégis valódi zenekarként kell tekintenünk rájuk, az a nem akármilyen képességű zenésztársak miatt van. Ray Alder varázslatos hangja, emlékezetes melódiái, Joey Vera fifikás bőgőfutamai önmagukban is hatalmasat dobnak a produkción. Mark Zonder dobisten-t sokáig visszasírtam 2005-ös távozásával, de ma már önmagamnak is be kell vallanom, hogy a helyére érkező Bobby Jarzombek határozottan felnőtt elődjéhez, sőt!
A Long Day Good Night tehát a 13. lemez a sorban, ami nagyon szép teljesítmény ilyen magas színvonalon. Persze fölmerül a kérdés, hogy miben más ez a lemez a többitől? Mik azok a karakterjegyek, amik meghatározzák az új anyagot? Először is, nekem Ray nagyívű énektémáin akadt meg a figyelmem. Az utóbbi időkben kicsit nehezebb dallamokat hozott, amik csak sokadik hallgatásra álltak össze, de most annyira fogósak, szívrepesztő mélységűek, hogy ezzel majdnem a Parallels mega slágereit is képes volt megidézni néhol. A tónus viszont továbbra is sokkal sötétebb, melankolikusabb. Úgy látszik, ebből már nem engednek fel, de én lennék az utolsó, akinek ez valaha is problémát okozna. Egyfajta summázatnak érzem az albumot, ahogy visszatekintenek vele az egész eddigi munkásságukra. Valahogy minden korszakuk megjelenik itt-ott, de csakis az íz, nincs szó újra hasznosításról. Erre egyáltalán nem is lenne szükség, hiszen kreativitásuk forrása továbbra sem szándékozik kiapadni.
A The Destination Onward egy ambient-es meditatív résszel készíti fel a hallgatót erre a komplex, monumentális utazásra. A megszólalás kristálytiszta. Ahol kell ott szellős, minden hangszer lélegezni tud, máskor meg iszonyat súllyal temet maga alá, vagy csinálja szét az agyat a szólamrengeteg. Jim Matheos nem fél a slágerektől, de a végletekig összetett megoldásoktól sem. Szerencsére mentes a zenei öncélúságtól, így csak annyit játszik, ami az adott témához szükségeltetik. A komplexitás inkább a bonyolult érzelmi, gondolati formákat hivatott támogatni. Az ilyen hozzáállás határozottan ki tudja vívni a szimpátiámat, a Dream Theater viszont pontosan itt bukik el nálam sajnos. Hiába adok nekik esélyt újra és újra, pedig valamikor még ők is ismerték a receptet úgy a Six Degrees-ig bezárólag. Na, de menjünk is tovább! A Suttered World talált nálam be elsőként a lemezről. Zaklatott ritmusai után egy hidegrázós refrénben csúcsosodik ki. Ilyet utoljára tényleg csak a Parallels-en halottam tőlük. Hatalmas! Alone We Walk valahogy az Engine stílusát hozza. Erre az érzetre csak rásegít a sok kísérő effekt. Now Comes the Rain egy jó értelemben vett klasszikus Warning sláger. Ray elemében is érzi magát egyből. Amúgy is minden tiszteletem az övé, hogy az enyhén szólva sem egyszerű alapokra bármikor képes fogós éneket hozni. The Way Home, ha lehet, még intimebb közelségbe húz magához. Itt még a kései Pink Floyd szellemét is sikerült megidézni. Később persze itt is átveszi a helyet az őrület jazzel, követhetetlen ütemekkel. Under the Sun! Uram atyám, ez már megint mekkora dal! Elképzelni sem tudom, hogy honnan a fenéből szednek még elő ilyen melódiákat ennyi albummal a hátuk mögött. Annyira kerek, jól megírt, hogy az tanítani való. A Scars az a pont, ahol a maradék tárgyilagosságom is végleg felőrlődik. Oda se neki! Úgy sem kedvelem a száraz „zene szakértőket”, akik apró kis mérlegeiken határozzák meg egy lemez értékeit. Én szeretem a zenét, élem a zenét. Ez pedig sosem tesz jót az objektivitásnak, de kit érdekel! Szóval a Scars groove-jai kivédhetetlenek. Pulzál, vergődik benne az életerő. Begin Again egy kicsit enged a szorító hangulatból. Amolyan lazább grunge szerű dal. A Soundgraden írt hasonlókat annak idején. Ez a látszólagos feloldás csak egy ügyes trükk azonban, hogy felvezesse a When Snow Falls törékeny mélységét. Finoman hangszerelt, csöndes, teres. Talán botorság, de egy csipet Katatonia utánérzésem támad tőle. A Liar egy újabb engedélyezett levegő vétel. Nálam viszont ez működik a legkevésbé a lemez kontextusában. Nincs vele semmi baj különben, csak én itt már nem kívánok több felengedést, sokkal inkább lehatolni a harmóniák feneketlen mélységébe. A Glass Houses egy rövid játék idejű erődemonstráció pattogós ritmusokkal, remek refrénnel és… Igen! Elérkeztünk a lemez legprogresszívabb szerzeményéhez, ami a maga 12 percével mindenkinek teret biztosít az örömzenéléshez. Joey Vera végig nagyon izgalmas, érdekes dolgokat hozott, de csak ebben a számban van igazán lehetősége kiállni a rivalda fénybe. Amit minden szégyenlősség nélkül ragyogóan meg is old. Bobby Jarzombek-et már dicsértem korábban Zonder kapcsán, de itt is meg kell említeni, milyen félelmetes magabiztossággal tartja kezében a feszes, szerteágazó ritmusokat. Öröm hallgatni, ahogy rácsap a pergőre aztán végigszáguld a tamokon. A hangmérnök nagyon kedvezett neki a keverésnél. Dinamikus, tisztán kivehető minden taktus. Nehéz megfelelően lezárni egy ilyen albumot, de a The Last Song tökéletesen megoldja ezt is. Egyszerűen csilingelő akusztikus dal Jim finom akkordbontásaival és Ray igéző énekével. Csodálattal és hálával adózom nekik ezért az újabb remekműért!
Azt hiszem idén nincs siránkozni valója a prog. metal rajongóknak. Előszőr a Psychotic Waltz tért vissza egy több mint méltó lemezzel, aztán a Conception és a Pain of Salvation is rendesen odatette magát lehengerlő produkciókkal. Az év végére a Fates Warning is megérkezett, hogy újra letegye védjegyét az igényes, minőségi zene oltárán. A címből és az utolsó dalból következtetve csak remélni merem, hogy nem az utolsó találkozásunk.
Tracklist:
- The Destination Onward
- Shuttered World
- Alone We Walk
- Now Comes the Rain
- The Way Home
- Under the Sun
- Scars
- Begin Again
- When Snow Falls
- Liar
- Glass Houses
- The Longest Shadow of the Day
- The Last Song
Pontszám: 10