2014. október 23. @ Debrecen, Roncsbár
Az este egyik legnehezebb pontja az volt, mikor is a magyar nemzet egy jelentőségteljes ünnepén, október 23-án rászánjam magam arra, hogy elinduljak a Roncsbár falai között megrendezendő jeles eseményre. Az idő enyhén fogalmazva szar volt, esett az eső, fújt a szél, és szánalmasan hideg idő volt. A kapunyitás hét órára volt meghirdetve és az első zenekar kezdése már fél nyolckor esedékes volt. Őszintén szólva, fél nyolckor még otthon voltam. Egy beszámolóval korábban épp emlegettem is, hogy azért kijár a tisztelet az első zenekaroknak, illik a koncertre látogatóknak időben elmenni és megtekinteni őket. Most én sem tettem így. Ami a koncert utáni érdeklődést jól mutatja, az az, hogy az elővételes jegyek elfogytak, de ami még érdekesebb volt, hogy már a helyszínen sem lehetett kapni kapunyitásra az oda érkezőknek. Így sokan hoppon maradtak, mikor a helyszínen ezt közölték. Így leszűrhető volt, hogy teltházas bulira lehetett számítani, ami azért mindig megalapozza a hangulatot mind a zenekarok, mind a közönség számára.
Nagy szerencsémre csúszás következett be a koncert kezdését tekintve (haha), így nem maradtam le semmiről. A csúszás oka, hogy az estét megnyitó, budapesti GODGIVEN lábdobja rosszalkodott, konkrétan az út előtt, közben, után beszakadt, így kénytelenek voltak kölcsönkérni az egyik zenekartól. Igazából mire odaértem, a probléma már ki volt küszöbölve, a zenekar beállt és már csak arra várt, hogy a biztonsági őrök beengedjék a már jelenlévő vendégeket. Koncert előtt váltottam pár szót a szervezőkkel, majd kíváncsian vártam a számomra ismeretlen banda buliját. A srácok zenéjével különösebben nem volt gond. A zenéjükre a budapesti betyárcore-t ráhúzó banda nekem az a tipikusan bemelegítő zenekar. A különböző ismertebb zenekarok hatása egyértelmű volt, mint például a Cadaveres.
És ezzel be is határoltam, hogy körülbelül milyen zenét is játszik a Godgiven. És mivel szeretjük a Cadaverest, így nem volt hallgathatatlan a banda sem. A súlyos témák, a punkosabb dobok leszakították az emberek fejét. Sajnos megmozgatni nem mozgatta meg a tömeget, ennek ellenére a zenekar lelkesedése nem hagyott alább. Lemezen is elég korrektek a srácok, bár a koncertre csak trió formában érkeztek. Kíváncsi lettem volna, hogy szól két gitárral, de ismétlem önmagam, rendben volt a fellépés. Volt egy két kiemelkedő dal, mint például a Fitish vagy a klipes nóta, a Raceist. Sőt, a zenekar eltolta a The Ghost Inside – Engine 45 dalát is.
Röpke szünet után az APEY AND THE PEA vette be a színpadot. A jó pár éve már a színtéren jeleskedő bandát azt hiszem még mindig nem ismerik annyian, mint amennyien kellene. Persze egy téren érthető, hiszen ilyen névvel nem is tudom mire gondol először az ember, de arra biztosan nem, hogy egy tökös stoner/doom zenét játszó zenekarról legyen szó. És mi sem bizonyítja jobban, hogy a koncert olyan kemény volt, mint a kád széle. Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem az AATP-nél volt az, hogy az első pár dalnál olyan szörnyű volt az ének hangosítása, hogy párszor akarva, akaratlanul elhagyta a számat a miafasz szó. Nem tudom mitől és hogyan, de iszonyat szörnyű tompa visszhang volt a vokálokon. Szerencsére nem így szólt végig a koncert, csupán az első pár dal gyerekbetegsége volt. Bevallom, számomra nem az Apey and the Pea volt az est zenekara, de az ekkor már majd teltházas közönség előtt játszó trió odatette magát. Az első pár sort kivéve nem nagyon volt mozgolódás a színpad előtt, azért a nyakak nem maradtak bólogatás nélkül. Ami hangulatosabbá tette a fellépést, az a konferálások nélkülözése. Néha elhangzott egy-egy köszönöm, de nem volt jellemző Áron Andrisra, hogy sokat kommunikálna a közönséggel.
Számomra az est fénypontja mind hangulatban, mind fellépésileg a BLIND MYSELF volt. Idejét nem tudom megmondani, hogy mikor láttam őket utoljára. Ha azt mondom, hogy 4-5 éve, akkor lehet nem mondok hülyeséget. Azóta sok víz lefolyt a Dunán és a Blind Myself is számos lemezt jelentetett meg. Én valahol a Budapest, 7 fok, eső környékén vesztettem el a fonalat, amit azóta sem pótoltam. Mentségemre szóljon, hogy a legutóbbi Négyszögöl dalait azért megszerettem. A koncert Fásy Ádám monológjával kezdődött, ha netán valaki nem ismeri a Blind Myself-et, akkor legyen róla fogalma, hogy mi is az. Pont az elmúlt pár napban elmélkedtem olyan dolgokon, hogy a nagyobb múltú zenekarokat milyen jó lett volna évekkel ezelőtt látni a mostani fejemmel. Leginkább azért, mert a régi albumok sokkal jobban bejöttek, mint a mostaniak. Elég ha a New Dead Project-re, a The Idoru-ra (RIP) vagy akár a Blind Myself-re gondolok. Most azért jutott eszembe, mert az első pár dal között ott szerepelt a Heaven’t egyik dala a Circle of Pain, ami mind zeneileg, hangzásilag úgy elütött az összes többi daltól, hogy öröm volt hallgatni. Kíváncsi lettem volna, hogy a mostani BM rajongók között mennyien ismerik az ilyen régi dalokat. A hangzás egyébként mocsok jó volt. Mivel tombolni nem volt kedvem, így hátulról élveztem nyugodtan a koncertet. Hátrány ilyenkor, hogy elöl nagyon hangos a zene, nem értem a szöveget, nem úgy hallom a dalokat, ahogy szeretném. A közönség végre mozgolódni kezdett a jobbnál jobb dalokra. Tóth Gergő pedig elég jó frontember ahhoz, hogy megmozgassa a népet. A Négyszögöl dalaival pedig nem is volt nehéz felajzani a közönséget, akik szinte végig kántálták a jobbnál jobb dalokat. Címeket felesleges mondanom, szinte az egész album végig elhangzott az este folyamán. De az abszolút tetőfokot szerintem a Lost in Time hozta el. A koncert végén még egy kis Wall of Death is belefért. Ráadásul a gitáros még meg is bodysurföztette magát (hogy kell ezt magyarul mondani?).
A közönség számára az est fénypontja egy ilyen jó koncert után mégis csak a LEANDER RISING volt. A Leander sem az a zenekar, akitől az utóbbi években csömört kaptam volna a sok koncert miatt. Legutóbb szerintem még Budapesten láttam őket az A38-on, ahol 600 kedves rajongó nézhette végig az exkluzív koncertet. Akkor is nagy sikernek örvendezhetett a zenekar, de azóta még nagyobbra dagadt a zenekar rajongói tábora, aminek talán köze lehet Attila médiaszerepléséhez is. (haha) Kíváncsi vagyok rá, hány olyan ember jött el csak azért, hogy élőben láthassa az Éjjel-nappal Budapest sztárját. De hogy ne trollkodjam szét a beszámolót… a nyitódal szép felvezetéssel a leghíresebb magyar dal, a Szomorú vasárnap volt. A közönség torokból énekelte a közismert dalt. Azért egy kicsit kirázott a hideg az élménytől. A régi dalok mellett azért halkan megjegyzem, hogy a Leander nem csak a Blind Myself és az Apey and the Pea közös turné végett látogatott el hozzánk, hiszen nem rég jelent meg az Öngyötrő c. albumuk is. Személyem is még csak a héten vette elő, hogy végighallgassam koncert előtt és kellemes csalódás ért. Bár vannak dalok, amik erre is emlékeztetnek és arra is, de összességében egy korrektül összerakott lemezről van szó. A közönség pedig csak úgy falta az új dalokat. A hangulatra itt sem volt panasz, bár ami korábban sem tetszett a Leander koncertekben, azok a zongorás (szintetizátoros) kiállások. Tudom, tudom, hogy ez a zenekar egyik védjegye, de sokszor megtöri szerintem a koncert dinamikáját. Az új albumról már most kinőtte magát közönség kedvenccé jó pár dal. Ilyen a 27 év, vagy akár a címadó dal. Viszont sajnáltam, hogy a Némán állni vagy a Take Me nem hangzott el az este folyamán.
Összességében egy korrekt kis este volt jó zenekarokkal, jó zenével, hangosítással és egy hálás közönséggel.
Ezúton is köszöntem a lehetőséget!
