2012. június 3. @ Budapest, Club 202
Piros betűs metal ünnephez érkezett az idei koncertnaptár június 3-án. Az igazán súlyos zenét kedvelők széles e világon (de legalábbis a környező országokban mindenképp) egytől egyig csodájára jártak a Hammer Concerts által nyélbeütött vérontásnak, melynek során egyszerre lehettünk fül- és szemtanúi csajos keménykedésnek, egy ígéretes walesi csapásnak, négy darab istenség jelenlétének egyenest az Olümposzról, főfogásként pedig a hírhedt lengyel színtér két meghatározó hordájának pusztításának – hát mégis mit akarunk még? Minden héten egy ugyanilyet, természetesen.
Sejtésem sincs, ki miként készült ezen jeles eseményre, de a magam részéről affelől is erős kétségeim voltak, hogy leggyakrabban látogatott keményzenei klubbunkból marad egyáltalán majd valami a program végére. Másfelől pedig, a hatalmas érdeklődésre való tekintettel nem is értettem, hogy mit véthetett a PeCsa, amiért egy ilyen nívós összejövetel lebonyolítása nem náluk került megrendezésre. Na persze, ha az ember belegondol, hogy kordon hiányában a Club 202 gyakorlatilag rendszeres közvetlen kontaktra adott lehetőséget az élő legendákkal, szerintem senki nem szívta a fogát a döntés hallatán, igazam van? Nem hiába hangoztatták a szervezők a dolog exklúzív élét a szokatlan közelség miatt.
E tény, a vasárnapi időpont és az impozáns felhozatal ellenére viszont bő egy órával a kiírt nyitás előtt még szinte egy kollégát sem nagyon lehetett látni a környéken. A bejárat elé érve egyszerűen nem akartam hinni a szememnek, egyetlen kérdés pörgöt a fejemben: „ennyi?”. Ötre aztán végülis már összegyűlt a keménymag, de fele akkora hadsereg nem feszített a kapuk előtt erőtől duzzadva, mint amire előzetesen számítani lehetett, pedig ha egy Behemoth-Vader páros nem képes megmozgatni a népet, akkor szinte semmi. Rövidre zárva a témát, ismételten kicsit csalódást keltő volt tehát a show iránti érdeklődés – vagy nem tudom, szóljatok, ha nekem vannak irreális elvárásaim a közönség létszámát illetően –, noha a végkifejletet értelemszerűen nem befolyásolták döntően a külső tényezők, az előzenekarok azonban érzésem szerint kicsit megsínylették a kezdeti teltház hiányát.
Ennek ellenére, az időkorlátokat lényegében betartva meg is kezdődött a várva-várt tömegírtás, bár talán a Huntress kapcsán még korai volna nagy vérengzésről regélni, azért a kaliforniai arcok sem puhány dallamokkal érkeztek hozzánk Budapestre. Hamar rá is döbbentem, hogy jó eséllyel ők lesznek életem első (és vélhetően jó darabig az utolsó) heavy metal bandája, akiknek bejön a zenéjük, ebben pedig a multifunkciós múlttal rendelkező Jill Janus vállalt oroszlánszerepet, akinek nem csak a hajfixálója, de a hangja is döbbenetesen erős volt aznap este. Magasan, mélyebben, de elvétve még hörögve is kifogástalanul énekelt, ráadásként a csajnak volt egy sajátos, „gonosz boszis” kisugárzása, amire nem is felejtett el több ízben is erősen rájátszani a műsoridő alatt. Jellemtelen témák mellett persze édesmindegy lett volna, hogy mit alakít a frontlady, de legnagyobb megelégedésemre a Blake Meahl-Ian Alden pengető páros sem kardlengetős témákat próbáltak lenyomni a torkunkon, a helyenként kimondottan vad thrasheléssel meg szemmel láthatólag a nézőtér is hamar kiegyezett – valahol itt már kezdtem kapizsgálni, hogy is kerülhettek ezek a jóemberek a Napalm Records óvó szárnyai alá. Magán a produkción egyébként végig az érződött, hogy nagyon bizonyítani akarnak a legények (Jillnél kvalitásaiból adódóan ez ugye már röpke két perc után tárgytalanná vált), és érzésem szerint, egész sikeresen be is mutatkoztak a magyar publikumnak, őszintén szólva, még én is szívesen elnéztem volna őket egy-két további nóta erejéig. Klassz gyújtóláng volt, szerettem.
A soron következő Nexus Inferis-t már az idei év elején kinéztem magamnak egy végül meghiúsult bécsi koncert kapcsán, így azzal már egy ideje tisztában voltam, hogy a walesi urak nem pusztán vizuálisan, de zeneileg is meglehetősen hatásosak és figyelemfelkeltőek. Habár úgy nagy általánosságban ezt a maszkos megjelenést nem igazán preferálom, a tüzelő blastolások és a szüntelen rombolás legalább valamiféle párhuzamot vont a látványvilág és a szerzemények identitása közt, az ember kicsit a toxikológián érezte magát, miközben a srácok kemény fémmel adagolták direkten az A Vision Of The Final Earth című debüt gyors lappangási idejű mérgét. Tetszett a nyersesség, a kicsit elvont légkör, amit üzentek a fenevadak, a perform ugyanakkor eléggé félrevezető is lehetett egyben az újaknak, mert lemezen jóval többről szól ez a történet, mint pőre destruktivitás. Persze így is megvolt a szűk negyven perc maga szépsége, látatlanban is valami ilyesmire lehetett számítani, meg ugye egyébként sem békés teadélutánra verődtünk össze vasárnap késő délután. Az alapokat (és egy kicsivel többet) így hát hozta a társaság, a külső reakciók meg inkább csöndben, homályba burkolózva hagyták köztes úton a látottak megítélését. Én azért merem remélni, hogy a Behemoth rajongók megejtettek pár villát és sörényrázást elismerésük jeléül – nem volt ez gyenge dózis még az edzett fülek számára sem!
Nyolc óra magasságában aztán lassan kezdett dagadni a létszám, hisz az itthon már nem először vendég, hellén Septic Flesh készült birtokba venni a pódiumot. A magam részéről sajnos nem sok mindent láttam Seth-ék programjából – a konfirmált Vader interjú ugyanis épp a görögök műsoridejével esett egy időbe –, ám a Persepolis részletén túlmenően, az a két szem teljes nóta, amire még sikerült visszaérnem (nevezetesen a közkedvelt Pyramid God és a Five-Pointed Star) olyan csontig hatoló erőről és brutalitásról tett tanúbizonyságot, hogy látatlanban le merem írni, hogy óriási szettet toltak a mesteremberek. A hangosítás kegyetlenül dörgött, a vélemények pedig a terem minden szegletéből egyöntetűen mély elismerést hangoztattak, én meg még gyorsan, a pillanat hevében kiélveztem az utolsó dallamokat, hogy a lelkek sűrűjébe vetve magamat tátott szájjal végignézzem a levezetést. Pokoli egy buli lehetett!
A kályha persze még csak ezután gyulladt be igazán a death veterán Vader érkezésével. Szerencsére, az időközben esedékes Orion-nal való diskurzus éppenhogycsak belenyúlt a fellépés elejébe, így a kezdést leszámítva, gyakorlatilag teljes pompájában élvezhettem többek közt az olyan friss lemezes dalokat, mint az eszméletlen súlyos I Am Who Feasts Upon Your Soul vagy a Decapitated Saints. Peter keresztapa a beszélgetésünk során sűrűn emlegetett szenvedély és elkötelezettség teljes birtokában, igazi sokat látott, rutinos öreg rókaként állt hordája élén, a tűz ugyanakkor még mindig ott égett a játékában, akárcsak a közönség szemében, akik végre gerjesztettek némi mozgást az emelvény előtt. Attól az eufóriától mondjuk még messze állt a hangulat, mint a későbbiekben a Behemoth alatt, hisz néhány éven belül ez már a negyedik Vader jelenés volt az országhatáron belül, ettől függetlenül szemmel láthatóan senki nem felejtette el, hogy milyen kaliberű zenészektől szól a régisulis death metal.
A setlistet illetően, a korábbi érából bekerültek még olyan törzs-nóták, mint a Wings vagy a Carnal, az utolsó pillanatokban pedig a Black Velvet And Skulls Of Steel helyén nagy meglepetésre még a soundtrack hasítás Sword Of The Witcher is felhangzott – közel tökéletes, változatos fenevadakat sikerült tehát összeválogatni az egyébként fájóan kurta, ötven perces műsorba, bár én személy szerint kicsit még erőltettem volna a Necropolis anyagot, legalább egy Rise Of The Undead erejéig. A sound itt is szépen aládolgozott a bulinak, a zenekar is jó erőben volt (a pofátlanul fiatal James Stewart dobos precíz játékát külön kiemelném), egyedül épp csak az az igazi, őrjöngő, véresszájú, stílust hagyományosan naggyá avanzsáló küzdőtéri káosz hibádzott, ami mondjuk rendszeres standard jelenség a testvérnemzetben. Azonban az objektivitást félretéve, nagyszerű fellépést láthattunk – erős a sejtésem, hogy a személyes megítéléseket az enyiméhez hasonlóan, mindenkinél vajmi keveset befolyásolta a még mindig csak félház körül mocorgó black/death army. A konklúziót viszont kristálytisztán levághattuk: a türelmetlenül sürgölődő armada túlnyomó része bizony a gdański óriások végett szállta meg a termet.
Setlist: 1. Return To The Morbid Reich; 2. Sothis; 3. Come And See My Sacrifice; 4. Devilizer; 5. Cold Demons; 6. I Am Who Feasts Upon Your Soul; 7. Sword Of The Witcher; 8. Wings; 9. Carnal; 10. Final Massacre; 11. Decapitated Saints; 12. Halleluyah!!! (God Is Dead).
A díszlet felállítása alatt, az este végére nagy nehezen helyre is állt az élet rendje és elég tetemes tömeg zsúfolódott össze az öt éve áhított Behemoth koncert tiszteletére. Azzal gondolom nagy újdonságot senkinek nem árulok el, hogy a polákok nem csak zeneileg, de látványra is konstans jelleggel megadják a módját a gyűlölet-szeánszoknak, el is vártuk hát, hogy a technikusok kicsit „kipingálják” a tett színhelyét. Jöttek is a szimbólummal gazdagított, mutatós mikrofonállványok, az alap Evangelion backdrop, fémből kivágott logók, lent pedig mindezzel párhuzamosan egyre nőtt a feszültség míg Inferno el nem foglalta trónját a bőrök mögött. No emberek, hát magasságos ég! Újságíró legyen a talpán, aki hűen vissza tudja adni azt a grandiózus momentumot, mikor a négy művész teljes összeállításában a húrok közé csapott a felvezetőt követően!
Szinte a csontjainkban lehetett érezni, amint a történelem legsötétebb teremtményeinek lelke tölti ki a klubban megült maradék levegőt mialatt a feszülő bőrünk alatt szétterülő húst is feltépte a lábdob és a gitárok minden egyes detonálása. Hamar kiderült, hogy a hosszú USA turné és a környékbeli Metalfestek után lehengerlő formában van a brigád, Nergal egy hóhér ridegségével, mégis a klub adottságait tökéletesen kihasználva, folyamatosan közeli, közvetlen kapcsolatban maradt a közönséggel, nem egyszer szinte már a fejünk fölött pengetett vicsorogva, példátlan döbbenet kiváltva ezzel a rajongók körében. Az ámulatot persze már önmagában a dalok is megalapozták, a hitelességhez elég csak olyan fekete himnuszokat említenem, mint a Demigod, a Decade Ov Therion vagy az Ov Fire And The Void. Az Evangelion-os szerzemények egyébként úgy összességében, a maguk valamivel lassabb tempójával, ám szenzációs borultságukkal messze a legjobban működtek élőben, kiváltképp az Alas, Lord Is Upon Me, mely klipjéhez hasonlóan félelmetes atmoszférát teremtett. Érdekes volt továbbá látni, hogy egyetlen nóta, a Moonspell Rites erejéig a korai időket is megpedzették egyenesen 1994-ből, noha egyértelműen érezni lehetett, hogy az eredeti formájában vegytiszta black-ként aposztrofálható opuszt az elmúlt dekádok úgyszint „halálba konvertálták”, ettől függetlenül izgalmas és üdítő pontja volt a programnak. Számomra a jéghegy csúcsát mégis a gyárilag szintén nem mai darab, ám egy EP keretein belül pár éve átformált Chant For Ezkaton jelentette, a népet egy emberként üvöltésre ösztönző kiállás és a vezérdallam valami leírhatatlan hatást keltett.
Beszélhetnék még ilyesmiről, hogy minden jóérzésű metalosnak legalább életében egyszer el kell, hogy jöjjön az a pillanat, mikor torkaszakadtából üvölti Nergallal szinkronban a „slaves shall fucking serve” sorokat, illetve, hogy az ideiglenesen lángra lobbantott oszlopok milyen maradandó orgiát jelentenek, de szerintem nem él a Földön olyan headbanger, akinél ne lenne mindez ösztönös vágyódás. Mellesleg minden bizonnyal az emelvény két szélére emelt fordított feszületek is nagyot dobhattak a fizikai kivetítésen, elölről ennek mondjuk nem sok jelentősége volt, de vígasztalni sem nagyon kellett minket, amiért gyakorlatilag Orion bárdjába mászva zúzhattuk végig a performot, miközben Nergal meglehetősen bőkezűen szórta be a sűrűjébe a szignós pengetőket. Ha mind e brutalitás és „fülgazmus” után valakinek a rángatozó hullája még nem lett volna tökéletesen kielégített, a ráadásként játszott Lucifer mindent felülíró hangulatisággal tette fel az i-re a pontot. A vér és töviskorona után előkerült a promó fotókról ismerős sisak (tényleg már csak a madarak hiányoztak a kellékek közül), bár a zárást értelemszerűen maga a beteg előadásmód és annak megélt tartalma tette igazán naggyá. Az olyan standardokat, mint a profi hozzáállás, a hitelesség vagy éppen az atom megszólalás, nem is látom értelmét taglalni – a történet ezen részét már mindenki saját maga szimatból el tudja képzelni.
Jöttek, láttak, öltek. Öt év koplalás után, így zajlott a pesti Behemoth koncert és keményzenéss álomest a Fehérvári úton. A fellépések után ezúttal hamar ki lett terelve az elszaporodott rajongók hada, ám a szemfülesebb rétegnek így is volt alkalma nem csak az előzenekarok, hanem a Vader és Behemoth nagyjaival is személyesen találkozni. Be kell valljam férfiasan, azért az ember lába reflexből beleremegett, ahogy (az amúgy Nergal kivételével hatalmas darab) tagok mellett feszített büszkén és váltott velük néhány szót. Panasznak hát semmi helye, mindent megkaptunk, amit a Hammer Concerts varázslata ígért nekünk aznap estére, plusz megelégedésként pedig fantasztikus érzés volt látni, hogy maguk a Behemoth tagjai is láthatóan megtiszteltetésnek érezték a júniusi magyar fellépést.
